Animo Dual: Megrepedve

×》00《×

   - Miért érzünk fájdalmat? - tette fel a kérdést, az asztal mögött álló tanár.

   - Hogy ne tegyük forró vasra a nyelvünket! - kiabálta be az egyik fiú a hátsó sorból. Néhány ember röhögni kezdett, míg valaki csak a fejét fogta és szemeit forgatta az értelmes felszólalás hallatán.
   Én egyik csoporthoz sem tartoztam.

   A tanár vett egy mély levegőt, majd megkérdezte:

   - Esetleg valaki más, jól megmagyarázott válasszal? - támaszkodott az asztalra, miközben körbe nézett a teremben.

   - Ez a test önvédelmi mechanizmusa. A szövetek károsodásának veszélyére figyelmeztet - tette fel a kezét az egyik mögöttem ülő lány.

   - Helyes Miss Odelin. Minden fájdalom célja, hogy bennünket figyelmeztessen a bajra - fordult el a tanár, majd hangos kréta kopogtatással felírta ezt a táblára.
   Ekkor megszólalt a csengő, és mindenki pakolni kezdett.

   - Ne feledjétek! Következő órára már feladtam nektek 2 oldalas beadandót az idegek közötti kapcsolatokról, és azoknak feladatáról. Ne késsetek el vele! - kiabálta túl a hangzavart Mr.Harper. Az ősz hajú tanár visszaült a helyére, majd a papírjai között kezdett rendezkedni.
   A csoporttársaim gyorsan elhagyták a termet. Csak egy két ember pakolta még a könyveit a szekrényekbe. Én felvettem a kabátomat, sálamat és sapkámat, a vállamra vettem a táskát, majd elindultam. Mielőtt kimentem volna az ajtón, megálltam a tanári asztal előtt.

   - Mit szeretne Miss Drymph? - kérdezte meg anélkül az idős tanár, hogy felnézett volna rám.

   - Itt a beadandóm - tettem le az asztalra a szépen bekötött kis füzetet, amit én már azon a napon megírtam, mikor feladta a tanár. Mr.Harper ekkor már felnézett a buzgó írásból.

   - Ugye tudja, hogy ez csak a következő órára kell? Nem akarja még esetleg átgondolni, és dolgozni rajta egy keveset? - vette le a szemüvegét.
   Én elmélyülten néztem, ahogyan a lencséket tisztította le kötött pulcsijával. Mikor visszatette az orrára, létrejött a szemkontaktus. A lassan már nyugdíjba lépő tanárnak világoskék színű, fáradt, komoly szemei voltak. A ráncok már igen láthatóak voltak szeme sarkában.

   - Nem - válaszoltam kurtán, majd elindultam az ajtó irányába. Mielőtt kiléptem volna rajta, még utoljára hátranéztem a vállam felett, és a professzorhoz szóltam. - Az így tökéletes, ahogy van - azzal kitettem a lábamat a teremből.

   A hosszú folyosón több pad is el volt helyezve. Maga az épület egy U alakot vett fel, amiben a Mr.Harper tartotta órák a nyugati szárnyban kaptak helyet. A főbejárat - ami északi irányba nézett - és az udvarra vezető ajtó, az északi folyosón volt, ami egyben a legrövidebb folyosó volt. Ahogy elindultam balra a kijárat felé, több terem mellett is elmentem. Volt ott kifejezetten a biológiához, kémiához sőt még fizikához is kialakított terem, ahol az ahhoz megfelelő kísérleteket lehetett megcsinálni, majd elemezni a tanárral. Ez érthető volt, hiszen a nyugati szárny a reál tantárgyas diákok birodalma volt. Bal oldalon csak a termek foglaltak helyet, jobbról pedig a hatalmas ablakokon jött be a fény.
   Annak ellenére, hogy már 5 fele járt az idő, az egyetemen sok diák járkált föl-alá. Azt is el tudtam képzelni, hogy néhányuknak még órái is voltak. Szerencsére nekem ez volt az utolsó, így hazafelé vettem az irányt. Mikor elértem az északi folyosó közepét jobbra fordultam, majd kiléptem az iskola parki részére.

   Az udvarra lépve hűvös szellő söpörte ki a hajamból barna hajszálaimat. Most lett vége az ősznek, így már néha napján hó is szállingózott. Mondanám, hogy kellemes volt, de mivel alexitímiás vagyok, így az érzelmeket közelről sem ismertem. Legalább is 14 éves korom óta. Azonban hébe-hóba halvány emlékeim még jönnek fel belőle.
   Laza tempóban sétáltam a kollégiumom felé, miközben gondolataimban próbáltam kutatni az akkor történtekről. A szépen kialakított park, ami a főépületet kötötte össze a diákotthoni résszel tele volt kopasz fákkal. Nagyjából egy tucatnyi velem egykorú töltötte itt szabadidejét barátokkal körülvéve. Ahogy végig néztem rajtuk, bevillant egy emlék a régi napjaimról. Amikor még boldog voltam.

   - De csak voltál.. - szólalt meg gúnyosan egy hang a fejemben. Jól ismertem már ezt a kicsit mély, fiú hangszínt. Ugyan magáról a "személyről" nem tudtam sok mindent. Csak annyit, hogy W0-Zay a neve, arrogáns, és rohadt idegesítő.
 
   Nem reagáltam a kötekedő megjegyzésre, és újra gondolkodni kezdtem a gimnazista éveim, és az az előtt történtekről.
   Születésnapomon minden barátom ott volt, és fantasztikus volt a hangulat. Az arcokra nem emlékszem már tisztán, mivel sérült a memóriám is aznap. Egyszer kétszer ugyan bevillannak emlékképek, vagy álmodom róluk, de nehéz erőfeszítés volt az akkori életszakaszom eseményeit előkotorni. Azon a napon, amikor betöltöttem a 14-et gyökeresen megváltozott az életem.
   A napon, amikor W0-Zay az életembe lépett. Jobban mondva, inkább a lelkembe.

  ┕┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┅┙ 

Sziasztok!☺
Igen, tudom, egy újabb történetbe kezdek bele ahelyett, hogy a Kék Ezüstpikkelyt folytatnám..😣 Nos, mivel ahhoz most jelenleg nincs sok ihletem, (elrontani pedig nem akarom azzal, hogy kedvtelenül írok, mivel annak semmi értelme..😓) így azt egy kicsit még hagyom ülepedni. Ígérem ebben a hónapban ki fog jönni a következő része!Azt még közölni szeretném veletek, hogy a telefonom képernyője tropára ment, így csak a gépen fogok tudni írogatni mostantól..😩 Ez sem könnyíti meg a helyzetet, de nem akarok panaszkodni/nyavalyogni fölöslegesen. 
Remélem megértitek!😁

Köszönöm, hogy elolvastad! 😘

/2017.10.26/