Believe to the End [YAOI - LAY/YIXING]

3. rész

Eun Ho POV

A hetek teltek, lassan hozzá igazodott az életünkhöz Yixing is, és ismét azokat az unalmas, szürke napokat éltem. Hétköznap iskola, majd haza mentem, hogy megcsinálhassam a házim.

Mostanában sokkal több időm jutott magamra, ami kissé feszélyezett. Yixing kísérte Eun Soe-t óvodába, így nekem semmi plusz teendőm nem volt azon kívül, hogy néha kaját csináltam, ha anya nem volt jól. Ezek pedig ahhoz vezettek, hogy még többet gondolkodtam. Mindenről, de a legtöbbet Yixingről.

A kis családunk befogadta se perc alatt. A húgom rajongott érte, anyám pedig fiaként törődött vele. Mindenki szívében elfoglalt egy helyet, csak én nem tudtam hova besorolni. Bátyámnak egyáltalán nem tudtam tekinteni, baráti szerephez keveset tudtam róla, így az is ki lett zárva és ezzel ki is fogytam a lehetőségekből.

- Anya... - ballagtam be hozzá egyik este. - Van kedved beszélgetni?

Felpillantott a könyvéből, majd melegen elmosolyodott és megpaskolta az ágyat maga mellett. Bemásztam mellé, hátamat a támlának döntöttem.

- Mi nyomja a szíved? - kérdezte csendesen.

- Nem egészen a szívemet - vakartam meg a tarkóm. - Inkább a fejemet feszíti szét a sok gondolat.

Felsóhajtottam.

- És mik azok a gondolatok?

- Többnyire Yixingről szólnak...

- Ó, vigyázz, mert igen keserűek a szavaid! - bökött oldalba viccelődve. Szemei csillogtak a lámpa fényében.

- De komolyan anya! Nekem ez furcsa!

- Az, hogy befogadtuk? Miért? Zavar téged? – mosolygott tovább.

Ezen elgondolkodtam egy kicsit. Talán zavar...?

- Hmm... az elején egy kicsit igen - vallottam be. - Most csak nem tudom hova tenni őt.

Megfogta a kezemet és simogatni kezdte.

- Majd kialakul számára egy hely benned is. Ne siettesd.

Lassan bólintottam. Egy darabig még maradtam, majd visszamentem a szobámba, ahol Yixing a szokásos esti gyakorlását végezte. Újabban egy dalon dolgozott, ami pár napja fogant meg a fejében.

- Hogy haladsz? - ültem le a székemre és fordultam szembe vele.

Felpillantott és elmosolyodott.

- Nem valami jól.

Hümmögtem, de nem mondtam semmit. A csend, mely ránk telepedett, kicsit feszült volt, de erővel úrrá lettem rajta.

- Hiányzik valami - törte meg a csendet. - De nem tudok rájönni, hogy mi az.

Ezt tökéletesen meg tudtam érteni. Amikor kutatunk egy válasz után, de valahogy sehogy se akar előkerülni, hogy végre megnyugodhassunk. Szúr a hiánya, de nem tehetsz semmit sem, hogy enyhítsd az érzést.

- Ne siettesd - ismételtem meg, amit anya mondott pár perce nekem. Valamiért helyén valónak éreztem megosztani vele ezt a bölcsességet..

Bólintott és félre tette a gitárját.

- Holnap lenne kedved elkísérni egy meghallgatásra? - kérdezte óvatosan.

Meglepetten pillantottam rá. Nem tudtam, hogy jelentkezett egyre is. Megfeledkeztem arról, hogy neki van célja, amit el akar érni. Irigyeltem ezért...

- Persze - egyeztem bele. - Akkor... pihenjük ki magunkat.

Másnap reggel izgatottan keltem fel. Még soha nem voltam meghallgatáson, se résztvevőként, se pedig nézőként, és az, hogy Yixing engem kért meg, kicsit felvidított. Ekkor jöttem rá, hogy elhanyagoltnak éreztem magam az utóbbi napokban.