Believe to the End [YAOI - LAY/YIXING]

2. rész

Eun Ho POV

Akárcsak Jézus a kereszten, kifeszítve feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam kikerekedett szemekkel. Annyi különbség volt Jézus és köztem, hogy nem voltak szögek a tenyeremben és a lábamban, de nagyon is kiszolgáltatott érzésem volt még így is. Megmondjuk, ha hagynának így meghalni, én nem valószínű, hogy feltámadnékharmadnap... 

Anyám ragaszkodott Yixing befogadásához és igencsak meglepődtem, amikor felemelte a hangját és ellenkezést nem tűrő arckifejezéssel adta tudtomra, hogy most az lesz, amit ő mond. Nagyon meglepődtem. Aztán Eun Seo csillogó tekintettel húzta fel az emeletre az idegent, mintha már ezeréves öribarik lennének. Én meg csak álltam leforrázva, mint egy most megkopasztott csirke. Még csak nem is pislogtam.

Este, mikor Yixing elfoglalta a földi fekhelyét, ami sajna nem a sírját jelképezte, azon kezdtem tanakodni, hogy vajon éjszaka nem fogja-e a torkomat metszeni, majd a húgomét és végül anyámét, s lassan, ráérősen, ördögi kacaj kíséretében minden holminkat elviszi, aminek van egy kicsike értéke is. Így hát nem volt más választásom, mint ébren maradni és figyelni. Minden apró neszre felfüleltem és feszült izmokkal vártam, mikor kell mozgásba lendülnöm. A digitális órám piros fénnyel jelezte, hogy órák telnek el anélkül, hogy bármi érdemleges is történne. Úgy hajnali négy lehetett, amikor föladtam és elnyomott az álom.

Reggel izzadtan és kimerülten ébredtem, mert még álmomban is Yixinget lestem, de aztán átment valami egészen kaotikus filmmé. Szerencsémre csak az a savanykás érzés maradt meg reggelre és a képekre nem emlékeztem.

- Bátyus! – tört ránk Eun Seo, de meglepetésemre nem hozzám, hanem Yixinghez rohant. – Ébresztőőőő!

A földön heverő test megrezzent, amikor húgom rátehénkedett, majd kezeivel lassan letolta az arcáról a takarót és hunyorogva kipislogta az álmot a szeméből. Valamit motyogott, de nem értettem, mert kínaiul mondta. Felsóhajtottam és kikeltem az ágyból, ha már engem ennyire mellőztek.

- Á, Eun Ho bátyó! – kiáltott fel Eun Seo, mint aki most jött rá, hogy én is létezem. Ez kissé rosszul esett. – Mi lesz a reggeli?

- Miért? Anya nem csinált semmit? – kérdeztem unottan.

- Nem, mert még alszik – felelte. – Te mit szeretnél, Yixing bátyó?

- Levegőt – suttogta rekedten, mire odamentem, Eun Seo hóna alá nyúltam és felemeltem róla, hogy némi oxigén jusson a szervezetébe.

- Furcsa étkezési szokásaid vannak – jegyeztem meg, miközben kiraktam a folyosóra a húgomat.

- Hogy? – ült fel. Kócos haját ujjaival rendezgette, és még igencsak ébredezett.

- Semmi –sóhajtottam. – Öltözz fel és gyere le enni. Addig összeütök valamit.

Nem vártam meg, hogy válaszoljon, csak kisiettem a szobából és benéztem anyámhoz. Még tényleg aludt, de szerencsére nem volt láza. Lent tükörtojást sütöttem és kiraktam a maradékokat a hűtőből is. Egész bőséges reggelink lett végül.

- Jaj, de jó! Tükörtojás! – lelkendezett Eun Seo, amikor leült az asztalhoz.

- De ne csak tojást egyél – szóltam rá, amikor már a másodikat tolta be a szájába.

- Ó, tükörtojás – ragyogott fel Yixing arca is, amikor leért a konyhába.

Szúrós szemmel figyeltem, ahogy reggelizik. Persze nem volt semmi extra, csak evett, de akkor is szemmel tartottam. Figyeltem minden mozdulatát, de amikor rajta kapott csak elmosolyodott és csinálta tovább. Nagyon idegesített, de nem azért mert hülyén nézett ki, vagy nem tetszett. Azért voltam ennyire ellene, mert igazából nem bántam, hogy nálunk van. Aranyos volt, de ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallanám be senkinek. Soha!