Believe to the End [YAOI - LAY/YIXING]

1. rész

Eun Ho POV

Hiszel a véletlenekben? Esetleg a sorsban? Hogy mindennek meg van az oka, előre meg van írva, és semmit sem te tervezel el, hanem egy fölöttünk álló erő gondoskodik erről? Hát nem baromság?

Én mióta csak az eszemet tudom, minden egyes percemet beosztottam, ahogy a család pénzét is. Nem volt más választásom, elég hamar lettem a család feje és oltalmazója. Betegeskedő anyám és a kishúgom gondozásából állt ki minden egyes másodpercem. Az én koromban a fiúk videojátékokkal meg sportokkal ütik el az idejük nagy részét, amint kiteszik a lábukat a suliból. Bezzeg az én sorsomból ezt a pár sort kihagyta a szerző. Minek szórakozás, szerelem meg egyéb haszontalan időtöltés, cél az én életembe? Boldog lehetnék azzal, amim van, és sajnos nem került sok időmbe mindezt felfogni és beletörődni.

Reggel csörgött az órám, hogy egy újabb borzalmasan szürke napot leéljek az életemből. Milyen nap is volt? Kedd vagy már szerda? Hunyorogva pillantottam az éjjeliszekrényemen heverő naptárra. Január 6-a volt.

Ekkor a szobám ajtaja berobbant és kishúgom nyargalt be füleket nem kímélő magas hangon visítva.

- Boldog születésnapot bátyó! – mosolyodott el, így kilátszott hézagos fogsora.

Fáradtan felkönyököltem és elvettem tőle a kis kézzel készített borítékot.

- Köszönöm, Eun Seo – simogattam meg a fejét. – Öltözz fel, én is mindjárt lemegyek, jó?

Nem vártam nagy ajándékot, szinte minden évben ugyan azt kapom, így nem sürgetett semmilyen vágy, hogy kibontsam a borítékot. Előbb felöltöztem és bepakoltam az aznapra való könyveket és csak utána mentem le. A boríték ott lapult a zsebemben.

A konyhában anyám épp az algalevest szedte ki egy tálkába és tette le az asztalra.

- Nem kellett volna – sóhajtottam. – Felmegy a lázad, ha nem vigyázol.

- És hagyjam, hogy a kisfiam leves nélkül menjen iskolába a szülinapján? – mosolyodott el szelíden.

Ma nem volt annyira sápadt, így szó nélkül hagytam és leültem az asztalhoz, hogy megegyem a levest. Mint mindig, iszonyat sós volt, mivel anyám évek óta nem érez ízeket. Amint lenyeltem az első kanállal, felnéztem és elmosolyodtam.

- Nagyon finom, köszönöm.

Kegyes hazugsággal indítom a születésnapomat immár 6 éve. Forgatókönyvszerűen indul el a napom ilyenkor. Elképesztően unalmas, mintha csak egy filmet tekernének újra előre, hogy aztán ismét lejátszhassák.

- Kééész vagyoook – trappolt le Eun Seo a lépcsőn.

- Ülj le és edd meg a reggelid – húztam ki magam mellett a széket.

- Jaj, a mai nap annyira szép – csicseregte vidáman, miközben tömte magába a rizst.

Anyám arcát figyeltem, miközben a húgomat hallgatta. Mindig olyan nyugodt volt és boldog, amikor minket figyelt, de néha azt is látom, hogy szomorú, csak azt nem tudom miért.

Miután megettük a reggelit és felhúztuk a cipőinket, elindultunk. Először Eun Seo-t kellett mindig óvodába vinnem, csak aztán mentem iskolába. Ez úgy egy 10 perces késést jelentett, de sosem szóltak érte. A szánakozás ilyen esetben jövedelmező tud lenni, és én mindig kihasználtam a kedvező dolgokat az életemben, mert nem tehettem meg, hogy egy lehetőséget elszalasszak.

- Majd jövök érted délután, jó? Várj meg, ahogy szoktál – búcsúztam el a kapuban.

- Igen – bólintott, majd szaladt is játszani.