"-Nem érdekel min megyünk majd keresztül, csak szorosan fogd a kezemet és soha, de soha ne engedd el."
Történet egy lányról aki újra találkozik gyerekkori szerelmével.
Vajon itt tényleg csak egy buta kis gyermekrománcról van szó, vagy több is van a...
Egész nap igyekeztem kerülni Márkot. Őszintén, nem tudom miért, de cikinek éreztem ezt az egészet. Talán, az a remény élt bennem, hogy egyből megismer és minden olyan lesz, mint a filmekben. Hát, talán túl naív vagyok. Vagy csak túl gyerekes. Vagy talán mind kettő. Ki tudja. Egyész nap járt az agyam. Elmondjam neki, hogy ki vagyok? Hogy én vagyok az a lány akivel oviba minden nap játszott. Ááhh nem az olyan beteges lenne. Lehet, hogy hagynom kéne. Igen, az lesz a legjobb. Remélem.
Hazafelé tartottam a suliból, mikor valaki mellém lépett. Oda emeltem a tekintetemet, és Márkot pillantottam meg magam mellett. Mosollyal az arcán nézet rám.- Szia.- köszönt lelkesen. -Szia.
-Mizu?
-Miért érdekel?- még én is meglepődtem, hogy ilyen bunkón reagáltam.
-Mi bajod?- kérdezte értetlen fejjel.
-Bocs, nincs kedvem beszélgetni.
-Naaa légyszi! Beszélgessünk.- nézett rám és lebiggyesztette az ajkát.
Ki tudna ellenállni ennek az arcnak? -Miről?- néztem fel rá.
Győztes mosolyra húzta a száját.- Mesélj magadról.- ezt komolyan kérdezi? Úgy tűnik igen. Jajj.
-Ömm... 17 vagyok. A szüleimmel és a két tesómmal élek. Van 2 kutyám és.....- mielőtt folytathattam volna közbevágott.
-Nem azt kértem, hogy mutasd be magad és a családod. Mesélj magadról. Téged szeretnélek megismerni, nem a kutyáidat.- mondta full komoly fejjel. Kicsit meglepődtem, de gondoltam, miért is ne.
-Hát oké. Mindenem a néptánc és a karate. Tudom, hogy távol áll a kettő, de mindkettőt imádom. Szeretek olvasni és zenét hallgatni. Elég, sőt néha túl őszinte vagyok. Általában kimondom amit gondolok, de sokak szerint túl kedvesen csinálom. Makacs vagyok, és ha valamit én eldöntöttem akkor amellett ki is állok. Tudnod kell, hogy velem nem érdemes vitatkozni, mert mindíg igazam van. De ha nem, akkor is. Nekem a barátaim a mindeneim, és bármire képes lennék értük. Asszem ennyi.- ráemeltem a tekintetem. Az arcán óvatos mosoly volt. Én is elmosolyodtam.
-Na ez kezdésnek tökéletes. Én kosarazok, és véleményem szerint elég jól csinálom. Szeretek zenét hallgatni, leginkább popp-ot és rap-et. 7 éves korom óta zongorázok. Elég magabiztos vagyok, mint látod. Ha beszólnak, visszaszólok. Nem bírom, ha valaki elkezd valamit, és pár próbálkozás után feladja. Soha nem hagytam félbe semmit, amibe belekeztem. Deszkázok, na meg sok szabadidőmet leköti, hogy vigyázok a hugomra. Rólam kb. ennyi lenne.
- Na ez kezdésnek tökéletes.- mondtam vigyorogva, mire ő felnevetett.
- Na és akkor emondod, hogy miért viselkedtél olyan furán, amikor elkezdtünk beszélgetni?- na most erre mit mondjak? Nem mondhatom meg neki, hogy azért mert bántott, hogy nem ismert rám. Még a végén hülyének nézne. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, mire megszólalt. -Csak nem az bánt, hogy nem ismertelek fel?- nézett rám azzal az ellenállhatatlan félmosollyal az arcán. Teljesen lefagytam. Most mi van!? Ezek szerint felismert!? Akkor miért nem mondta el? Oké, mostmár ideje lenne megszólalnom, mert még a végén tényleg hülyének néz. -Te... tudod ki vagyok?- mondtam még mindig ledöbbenve.
-Dehát, hogy tudnálak elfelejteni?- mogyogta félenken.
-Ezt nem hiszem el.- magam sem tudom, miért de a nyakába ugrottam. Gondolkodás nélkül ölelt vissza.
-Megmondtam, hogy még találkozunk.- szorosabban ölelt magához.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem voltam képes felfogni. Itt van. És emlékszik rám. Itt van a karjaim közt, és többé nem akarom elengedni.
