share • h.s • (Befejezett)

/ tizenöt /

//harry styles//

Miután mindannyian betoltunk annyi mangót, amennyit csak tudtunk, tovább sétáltunk a fák között. Akárhányszor csak felpillantottam, hatalmas lombkoronákat és azok között a kék eget láttam, a lábaim alatt pedig a hosszan elterülő füvet és faleveleket.

- Tudod – csapódott hirtelen mellém Lilo, habár annyira nem lepődtem meg, hiszen eddig is egymást mellett mentünk. Most viszont olyan közel volt hozzám, hogy a karjaink összeértek, amint egymás mellett sétáltunk – mikor egy hete azt mondtad, hogy talán pár nap múlva megint érezni fogjuk a napsütést a bőrünkön, hittem neked – mondta, mire mosolyogva felé fordítottam a fejemet és oldalról figyeltem az arcát.

- Hát az volt a lényege, hogy egy kis reményt öltsek beléd – válaszoltam.

- Ezzel én is tisztában voltam akkor és még így is hittem neked. Aztán most, egy héttel az után, hogy azt mondtad, csak úgy kiengednek minket sétálni, ötven nap raboskodás után az erdőbe és a nap úgy süt, mintha legalábbis valamilyen trópusi szigeten lennénk, ami amúgy nem kizárt. Szóval elgondolkodtam rajta, hogy vagy látod a jövőt, vagy benne vagy nyakig abban, hogy elraboltak minket és te intézted azt is, hogy most kiengedjenek minket, vaaagy...

- Még van egy variáció? – kérdeztem rá nevetve.

- Vagy csak mázlista vagy – fejezte be mosolyogva.

- Lilo, be kell vallanom neked valamit – mondtam teljesen komolyra váltva, de ő továbbra is csak mosolygott és előre pillantgatva, és a vállát az enyémnek vetve ment tovább.

- Hallgatlak.

- Egyik éjszaka... - kezdtem, majd megálltam egy pár pillanatra, hogy hatásosabb legyen az egész – volt egy álmom.

- Mit álmodtál?

- Azt álmodtam, hogy kiszabadulunk, és a szabadulásunk után két héttel megkeresel Londonban.

- Hűha, és mit akartam? – kérdezett vissza kíváncsian, nekem pedig az alsó ajkamba kellett erősen harapnom, nehogy elnevessem magam.

- Eljöttél hozzám, én behívtalak, aztán azt mondtad, hogy beszélnünk kell – feleltem, majd megköszörültem a torkomat, és megfeszítettem pár másodpercre az állkapcsomat, hogy tényleg nehogy elnevessem magam. – Aztán azt mondtad, hogy a két együtt töltött hónap után nem bírod ki, hogy nem látjuk egymást mindennap, majd bevallottad nekem, hogy bejövök neked.

- Oh – nevetett fel, fél szemmel pedig láttam rajta, hogy kínosan érezte magát, és emiatt csak még jobban nevetni akartam. Úgyhogy újra megköszörültem a torkomat, összeszedtem magam és folytattam.

- Aztán felkeltem és volt egy látomásom. Lilo, tíz év múlva a feleségem leszel és lesz három gyerekünk, egy kisfiú, egy kislány és még egy kisfiú – mondtam, aztán visszatartva a levegőt vártam pár pillanatot.

Mikor felém fordította a fejét, én is ránéztem és egy percre megint elvesztem a szemeinek kavargó színében, és eltűnődtem rajta, hogy láttam –e már valaha ennél szebb szemeket. Olyan volt, mintha megbabonázna velük és emiatt másra sem tudtam gondolni, csak hogy mennyire gyönyörű az előttem álló lány. A tekintetemet sem tudtam tőle elszakítani, a fejeink között alig volt pár centiméter, és ha egy kicsit lentebb biccentettem volna a fejemet, simán betudtam volna kebelezni pirosló, kövér ajkait.

Aztán hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj és durván előre zuhantam. Az állam koppant a földön, míg a kezeim a testem alá kerültek, a lábaim pedig még mindig fent akadtak abban a durva valamiben, amiben elestem.