Running low (S.M)

First and Last Kiss

2010.szeptember.8.

Valahogy eltelt a nyár, szörnyen gyorsan. Tudtuk mi fog következni ha beköszönt az ősz, hisz Raul szülei figyelmeztettek, hogy szeptembertől meg kell majd tanulnunk egymás nélkül létezni.
Mint ha az olyan könnyű lenne.
Igyekeztünk kihasználni minden egyes percet, szó szerint éjjel nappal együtt voltunk.
Nappal a tóhoz jártunk, vagy a tornácon ücsörögtünk, éjjel pedig az erkélyünkön "aludtunk" , és hajnalig csak beszélgettünk.
Anyáék tudták, hogy megvisel majd a búcsú, tudták, hogy szeretjük egymást a korunk ellenére is elvégre ki mondja meg, hogy a szerelem korhoz kötött?. "Ő az én napom ami beragyogja az egész világom." - Raul mindig ezt mondja, s ha majd eljön a búcsú ideje, ő az után sötétségben él tovább.
Ezért vettem viszlát ajándékként egy elemlámpát, hogy míg távol vagyunk ne nagyon törje össze magát.

Ma van a nagy nap, ma elveszítem.
Elmegy, és kitudja látom e még valaha.
Már hajnalban felkeltem azóta a tornácon ültem és vártam Rault.
Mindig itt találkoztunk, sajnos elég valószínű, hogy most utoljára.

Raul arany drótkeretes szemüvegében két hatalmas táskával, még nem a kezében, ha nem a szemei alatt igyekezett felém.
Most nem volt olyan őszinte a mosolya mint eddig. Boldog volt, mert még ez a nap csak a miénk, de tudta, hogy ez az utolsó.

Jó reggelt Luna. - köszönt álmos rekedt hangján
Jó reggelt szomszéd. Erdő-Tó, Tó-Erdő ? -kérdeztem fülig vigyorral a számon
Pontosan, de hozz egy pokrócot, mert anya már mindent bepakolt. -felelt mosolyogva.

Kitekertünk a tóhoz, napi tizenötször megjártuk ezt az utat, talán már lekötözött szemmel is odatalálnék.
Ledobtuk a bringát a szokásos fa tövében, a pokrócot a stégre terítettük mi pedig ráheveredtünk.
Nem szóltunk semmit, nem jöttek a szavak, nem álltak össze a fejemben.
A nyelvemen volt a Szeretlek és, hogy hiányozni fogsz, és hogy ne menj el, ugye látlak még?, nem akarlak elveszíteni, de mégsem mondtam semmit.
Most azt vártam ő mondjon valamit, de ő is csak magában örlődött.

Luna- sóhajtva ejtette ki a nevemet
érződött a szomorúság a hangjában.

Tudod, hogy mindegy hány száz- vagy ezer mérföldre vagy tőlem, a szívem a szívedtől nem szakíthatja el, tudod, hogy bármi lesz, te mindig velem leszel itt bent. -ütögette meg gyengén mellkasát, majd lehajtotta fejét.

De mi van ha elfelejtesz? Ha már többé nem emlékszel rám? Mi van ha többet sosem látlak? - remegő hangon tagoltam a szavaim, és már már kis híján zokogni kezdtem.

Ide figyelj Luna- fogta az arcom két keze közé
Megígérem, meg esküszöm bármire, hogy soha-soha nem foglak elfelejteni, mindig emlékezni fogok rád, kettőnkre és arra is mennyire szeretlek. És megígérem megtalállak. Ha a világ végére kell elmennem utánad akkor is. -Nézett rám komoly tekintettel.

Hoztam neked valamit- mosolyodott el.

Én is hoztam neked valamit- nevettem könnybe lábadt szemekkel
Akkor előbb te- bokszolt bele vállamba

Nos hát mindig azt mondod, hogy én vagyok a te napod ami be ragyogja a világod. -lassan húztam elő a nevünkkel gravíroztatott kulcstartós zseblámpát a táskámból.

Ha távol leszel, és nem leszek ott, hogy ragyogjak ez majd utat mutat a sötétségben, és nem fogsz esni kelni minden két méteren, ahogy szemüveg nélkül. - Nevettem rá, majd megöleltem.

Köszönöm- kacagva vette el az ajándékom majd a kulcsaira akasztotta
-előhúzott egy kis dobozkát.
Ez az óra a nagyié volt. Nagypapa adta neki, mikor behívták a háborúba. Azt mondta neki, mindig tartsa magánál, és nézze az órát, mert bármelyik lehet az a perc mikor újra találkoznak.
Luna, mindig figyeld az órát, mert találkozni fogunk még! - nyújtotta át mosolyogva a tárgyat, ami azóta részemmé vált.

És én Luna Baker akkor kaptam életem első és utolsó csókját Raul Mendes-től.

Nem volt kínos, nem féltünk, olyan természetes volt, mint ahogy ősszel hullik a levél, és ahogy télen esik a hó, és valahogy reméltük nem ez lesz az utolsó.
De az volt.
Raul Mendes felszállt a hajnalban induló New York-i gépre.
És soha többet nem láttam.