Mikor már bőgtem, hallottam hogy valaki jön. Dylan volt az..
- Hát te? Miért sírsz? -
Tudta nagyon jól... Leült mellém, és én belé kapaszkodtam... Csak sírtam, és sírtam...
......
Kinyitottam a szemem, és egy kék plafont szemléltem. Pont olyan volt mint Lukas-é. Lukas... Mennyire hiányzik. Végül körbe néztem a szobába. Ismerős volt... Végül anyukám hangját hallottam meg. Kitápászkodtam az ágyból és kimentem hozzá.
-Szia. Tudunk kicsit beszélni? - izgatott hangja valamit súgott. -
Leültem a kanapéra, és hallgattam őt..
-Emlékszel arra a fiúra aki nagyon hasonlított Lukasra? Pont akkor tűnt el mikor Lukas.. És pár napja mikor beszéltünk, Lukas kopogott az ajtón. Nem ő halt meg. Él még! Itt van!! -
Fogtam magam és a szokásos helyünkre a kertbe rohantam, és ott volt. Tényleg. Ez nem álom volt. Csak ahhoz illő. Oda rohantam, és addig öleltem amég csak tudtam. Ekkor a sövényünk mögül előjöttek a bandatagok, és Dylan. Csak erőltetett mosolyt dobott felém. Rob közeledni kezdett felém. Én hátráltam. Nem volt szükségem rá. Rá pont nem. Lukas csak csodálkozott, de Dy észre vette, és megkérdezte hogy kaphat-e valamit inni.
- Mit csinált Rob hogy ennyire gyűlölöd? -
- Semmit. Elárult. - mondtam neki semlegesen.
- Tudod Mandy, szakítottunk Josh-sal. Sajnálom hogy ilyen semleges vagyok most. Csak kell még egy kis idő. -
- Persze, sajnálom.. De ehhez én hogy jövök? - kérdeztem.
- Szerinted nem vettem észre? Ugyanmár Mandy, szerelmes vagy belém. -
Megállt bennem az ütő, hogy hogyan találta ki, nemtudom, de hogy leplezzem érzésem csak kritikusan nevettem/felhorkantottam(?). Éreztem ahogy a pír elárasztja az arcom. Melegem lett.
- Elmegyek mosdóba. -
Rögtönöztem, és fel szaladtam az emeletre.
