-Scott! - kiáltottam kisöcsém után, aki lázasan rohant a Red Bull Racing gyár bejáratához - Ne maszatold össze az ablakot! - kezei és talán még az arca is az üvegen kötött ki. Elvarázsolva figyelte a falra kiállított autót. Tegnap töltötte a kilencedik életévét, és megígértem neki, hogy elhozom ide ajándékként.
-Látod, hogy milyen vagány? - ujjongott fülig érő szájjal, amint megérkeztem melléje.
-Látom, Scott - nevettem fel halkan - Na gyere, mert a többi ember már tódul befelé... - kezét megfogva indultunk a bejárathoz, de sokáig nem jutottunk. Először megnézte közelebbről az autót most már az ablakokon belül is, majd jött egy óriási szekrény teli s tele díjakkal, kupákkal. Szerintem mindegyiket végig nézte részletesen, hiszen sok időt eltöltöttünk ott. Szerencsére még utolértük a vezetőt, aki a kíváncsi nézelődőket vezette körbe.
Sosem értettem, hogy Scott és apa mit szeret ebben a sportágban, de be kellett vallanom, hogy ez a gyár nagyon érdekes volt. A vezető szavait nem igazán értettem, folyton Scott-ra figyeltem, aki izgatottan ugrándozott és mindent figyelmesen végig mért.
-Ezen az üvegablakon keresztül pedig bepillantást vethetnek a gyár olyan részébe, ahol az autók egy fontos kiegészítőjét állítják össze...
Scott ismét az ablakra tapadt, nem lehetett parancsolni neki. Anyának inkább szót fogadott volna, de ő most nem volt itt. Scott háta mögé állva én is betekintést nyerhettem az emberek nyüzsgő munkájába.
-Látod azt ott? - mutatott jobbra - Az a kocsinak a szárnya, ami előre kerül fel és azzal...
A többit nem értettem. Kissé talán szégyen volt, hogy egy kilencéves többet tud a Formula 1-ről, de hát ez mégis csak autókról szól, ez a fiúk dolga. Türelmesen hallgattam, amint mindent bemutatott nekem. Annyira türelmesen, hogy észre sem vettük mikor tűnt el a tömeg, akiket követnünk kellett volna. Azt sem tudtam, hogy hol vagyunk, honnan jöttünk és merre kellene mennünk.
-Scott, azt hiszem eltévedtünk! - néztem körbe bepánikolva.
-Nyugi (Y/N)! Tudom, hogy merre jöttünk! - azzal boldogan megragadta a kezemet és húzni kezdett maga után. Persze, hogy nem tudta merre jöttünk.
-Valahová muszáj lesz bekopognunk... - zavart tekintettel néztem az ajtókat, amiken különböző feliratok helyezkedtek el - Konferencia terem - olvastam fel hangosan, talán nem zavarok meg senkit és kisegítenek minket - Ne menj sehová! - parancsoltam rá testvéremre. Kopogtam és óvatosan benyitottam az ajtón. Csak egyvalaki üldögélt a székek sokasága között, aki hirtelen felkapta a fejét a kezében lévő telefonjáról és elmosolyodott.
-Szia, miben segíthetek? - kérdezte hirtelen.
Szia... öhm...
-Max! - kiáltotta el magát Scott, ahogy utat tört magának és a széken ülőhöz futott.
-Scott! Gyere már vissza, mit csinálsz?! - rivalltam rá elpirulva.
-Semmi baj - felpillantott rám - Gyere beljebb! - kedvesen beinvitált majd a testvéremhez fordult - Mi a helyzet öcskös? - nevetett fel és Scott-ot az ölébe ültette.
-Ő az egyik pilóta, (Y/N)... hát nem ismered fel? - vont kérdőre a kis prücsök.
A srác velem egyidős lehetett, most, hogy mondja Scott, talán láttam párszor, miközben apával nézték a versenyeket.
-Max Verstappen - mutatkozott be, észre sem vettem, hogy mikor állt fel és állt meg előttem kinyújtott kézzel.
-(Y/N) - kezet ráztunk - Csak azért nyitottunk be ide, hogy eligazítást kérjünk, ugyanis elmaradtunk a csoportunktól és nem tudjuk, hogy merre menjünk... - tértem rá a fő témára.
-Ha akarjátok, körbe vezetlek titeket! - ajánlotta fel derűs arccal, mire Scott csakhogy nem visítani kezdett, Max és én felnevettünk.
Fél órát császkálhattunk még a gyárban, olyan helyekre is eljutottunk, ahová amúgy nem lehetett volna a csoportunkkal. Scott őrületesen boldog volt, Max aranyosan viselkedett vele, én pedig nagyon jól elbeszélgettem vele. Végül egy nagyon jó kis délutánt töltöttünk el hármasban, még az étkezdébe is eljutottunk, ahol megebédeltünk. Számomra új volt, hogy alig egy órája ismerhettem Maxet és mennyire jól éreztem magam a társaságában. Rengeteget nevettünk, főleg, mikor egy kis időre Daniel Ricciardo is csatlakozott hozzánk. A másik pilóta is egy bohóc volt.
A kiszolgáló lányt megkértük, hogy készítsen négyünkről egy képet. Szép emlék lesz ez majd Scott-nak, mikor nagyobb lesz. Daniel a kép után már el is tűnt, így ismét hárman maradtunk.
-Te jó ég, jól eltelt az idő! - szólaltam meg a telefonomra pillantva.
-Ne menjünk még, (Y/N)... - kérlelt öcsém kedvesen.
-Maxnek is már biztos ezernyi dolga van, mi pedig feltartottuk! - csitítottam el a hollandra nézve.
-Nem, dehogyis, öröm volt veletek tölteni ezt a két órát! - keze az enyémre tévedt az asztalon, mire a szívem gyorsabban kezdett el verni.
-Viszont most már tényleg mennünk kell sajnos - arcomra egy szomorkás mosoly jelent meg. Kék szemei kitartóan figyeltek engem és halványan elmosolyodott.
-Rendben, kikísérlek benneteket...
Felálltunk és lassú tempóban a kijárat felé igyekeztünk, mintha egyikünk sem szeretne elszakadni a másiktól, olyan volt. Még szívesen eltöltöttem volna pár órát Max közelében, de nem lehetett.
-Scott, köszönj el Maxtől - utasítottam testvéremet, aki egyből a pilóta dereka köré csimpaszkodott.
-Mit szólsz, ha neked adom ezt? - azzal levette a harminchármas számmal ellátott sapkát a fejéről és Scott buksijába nyomta. Meg sem tudott szólalni, de végül kibökött egy hangos köszönöm-öt és ugrálni kezdett.
-Soha meg nem tudom hálálni neked ezt a mai napot! - nevetve figyeltem a testvéremet Max mellett állva.
-Ami azt illeti, de...
Kérdőn néztem rá.
-Cserébe mit szólnál, ha elkérném a telefonszámodat? - kissé szégyenlősen de a határozott mosolyával nézett rám kérdőn. Most őszintén beszél???
-R-rendben - bólintottam egyet arcomon egy nagy vigyorral. Max előhalászta a telefonját és bediktáltam neki a számomat.
-Majd írok! - ígérte meg és megölelt.
-Köszönünk mindent! - ahogy a kocsim felé haladtam, egyet még intettem Maxnek, majd Scottot betessékeltem az autóba. Nagyon elvolt foglalva a sapkájával, de azért még ő s kitartóan integetett a gyár előtt állónak.
Miután hazaérkeztünk, a telefonom megrezdült az íróasztalomon, egy üzenet volt egy idegenszámtól:
"Holnap este szabad vagy?😃
x Max "
