@Ladybady @Borussian_Girl01
-Sebastian, kinyírlak, ha nem érsz ide, mire szülnöm kell! - kiáltottam a telefonba idegesen újdonsült férjemnek.
-Mindjárt kezdődik a verseny, nem tudok hamarabb véget vetni neki... - mentegetőzött szomorú hangon.
-Menj minél gyorsabban és akkor annál hamarabb érsz be a célba...
Sosem értettem igazán az F1-hez, hiába néztem meg néhány versenyt vagy hiába magyarázta el nekem Seb.
-Jó tanács - nevetni kezdett - Szólj a kis pocaklakónak, hogy bírjon még ki legalább három órát!
-Átadom, de nem biztos, hogy szót fog fogadni! - mosolyogva a hasamat kezdem el simogatni.
-(Y/N), most mennem kell, kezdünk...
-Nem tudsz a verseny alatt telefonálni?
Láttam magam előtt, amint épp Sebastian a szemeit forgatva nevet.
-Csak bírjátok még ki egy kicsit! Szeretlek, szia!
-Én is, vigyázz magadra, szia! - azzal bontottam a vonalt.
Otthon ültem a TV előtt és néztem az egyik sport csatornát. Amint Sebastian megjelent a képernyőn, büszkén mosolyodtam el. Jól állt neki a piros. Hihetetlen, hogy már harmadik éve, hogy a kedvenc csapatánál lehet pilóta. Rengeteg mindent elért az életében, a négy világbajnoki címről nem is beszélve!
-Jól vagy, kicsim? - ült le mellém anya aggódó tekintettel.
-Igen, még minden oké - mosolyogtam rá.
Talán a hatvanadik körnél járhattak, Sebastian vezetett, viszont nekem elfolyt a magzatvizem, ami semmi jót nem jelentett.
-Nem tudott volna még várni? - fakadtam ki, amint épp a konyhában ácsorogtam - Anya, apa! Dolog van! - kissé megrökönyödve kapaszkodtam az asztalba. Apa amint meglátott, azzal a mozdulattal ki is indult az autóhoz, nem bírja az ilyeneket. Anya pedig a vállamat a nyaka köré helyezte és kisétáltunk a kocsihoz. Apa már nagyban helyezett el az anyósülésre egy vastag lepedőt, hogy nehogy összepiszkoljam a bőrülését. Tipikus.
-Húúú, basszus, ez fáj! - szaporán lélegezve ültem be az ülésre.
-Mit gondoltál, hogy jól fog esni? - vigyorgott anya - Téged is nagy kínszenvedés volt megszülni - emlékezett vissza a hátsó ülésről.
-Igen, ez kell nekem most, ez sokat fog segíteni - irónikusan felnevettem és kapaszkodva próbáltam kivédeni a kanyarokat - Hívd fel Mauriziot és kérdezd meg, hogy hol tartanak, mikor lesz vége a versenynek! - adtam ki az utasítást anyának.
Tíz perc múlva már a kórházban voltam a szülőszobán. Irgalmatlan nagy fájások közepette fetrengtem és folyton csak arról érdeklődtem, hogy hol a fenében van már Sebastian.
-Ha nem ér ide, kinyírom! - préseltem ki összezárt fogsorom között mondanivalómat. Az asszisztensek csak néztek és próbáltak nyugtatni - Nincs olyan messze Magyarország Svájctól, mit lehet ilyen sokáig csinálni??? - már kiabáltam és közben próbáltam nyomni, ahogy mondták nekem. Az egyik asszisztensnő kezét annyira megszorítottam, hogy ellilult. Szerintem legszívesebben úgy pofon vágna, hogy elhallgatnék örökre.
Két órát vajúdhattam, amikor az üveg ablak mögött megjelent a szőke, kék szemű lovagom. Vigyorogva integetett, mire én nem tudom miért, de elkezdtem nevetni. Lassan Seb anyukája is megjelent az enyém mellett. A férfiak, Seb kivételével, nem bírták a látványt meg a vért és biztos a váróteremben vártak rám.
Izzadtan, teljesen kifáradva feküdtem már a kis Emilie-nkkel a karomban egy kórteremben. Sebastian egyedül toppant be a szobába, arcán egy óriási vigyor ékeskedett és le nem vette a szemét a piciről.
-Hihetetlen! - kezével óvatosan megsimította kislányunk arcát.
-Megfogod? - kérdeztem szemeibe nézve, egyből felcsillantak - Ha úgy fogod, mint a díjaidat, akkor nem lesz semmi baj - mondtam nevetve, mire ő is kacagni kezdett és lassú mozdulatokkal a karjaiba vette.
-Felfoghatatlan, hogy mit hoztunk össze!
Jó volt látni, hogy mennyire boldog, főleg a mai első helyezése után ez már csak hab volt a tortán.
-Megfogta a kezemet! - kiáltotta el magát hirtelen Seb. Nevetni kezdtem, annyira aranyos volt. Viszont a baba nem tartotta jó szemmel a kiáltozást és elkezdett bömbölni - Átadom, kész időzített bomba!
Ahogy Emilie-t a mellkasomra fektette, egyből elcsendesedett. Seb elvarázsolva figyelte.
-Húzódj odébb - ahogy kimondta, már fel is feküdt mellém és a babát figyelte - Remélem azt tudod, hogy addig fogsz szülni gyermeket, míg fiú nem lesz, hiszen fel kell nevelnünk az utódomat! - jelentette ki nemes egyszerűséggel. Felnevettem.
-Ha te kihordod kilenc hónapon keresztül és még meg is szülöd, tőlem akár focicsapatot is csinálhatunk! Azt hiszed olyan leányálom megszülni egy ilyen szépséget? - simogatni kezdtem a csöppséget.
-A szépségért meg kell szenvedni... - egyet rántott a vállain, én pedig megcsaptam a karját kacagva - Szeretlek, (Y/N)! Köszönöm, hogy vagy nekem! - végre felnézett a szemeimbe. Imádtam kék íriszét.
-Én is szeretlek, Seb - megcsókoltam - Borotválkozz majd meg, mert szúrsz! - szólaltam meg, amint eltávolodtam tőle.
-Soha! - kinyújtotta rám a nyelvét, én pedig megharaptam. Egyszerre kezdtünk el kacagni.
