Két bátyám van?!

#63 Hová tűntél?

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek ennyi új információval, főleg, hogy ezeket nem Victől hallottam. Céltalanul bolyongtam egész nap és azon jártak a gondolataim, hogy mit kellene tennem. Tudtam, hogy beszélnem kell Victoriával, viszont féltem attól, hogy nem az igazi arcát mutatná. Féltem attól, hogy a boldog álarca mögé rejtőzne, ezzel kifejezve, hogy erős és törhetetlen. De az emberek nem azok. Mindenkit meglehet törni valamivel, és elhiszem, hogy ez sok neki. Az anyja nem tudja elfogadni, hogy a lánya nem lett olyan, mint amilyenre ő vágyott. Igazából nem is beszél vele, és van, hogy egy családi vacsoránál mindenkinek szed ételt, csak neki nem. Persze a testvérei kiállnak érte. Vic apja nem tudom mit gondol, róla nem igazán szoktak beszélni a tesók. Nem is nagyon van a képben..

Vic másik problémája az, hogy az egész iskola megtudta, hogy ő a lányokhoz vonzódik és ezt a többség nem tudja elfogadni, amivel még nem lenne akkora baj. Azzal van a baj, hogy ezt a lehetőséget kihasználják arra, hogy összetörjék szegény lányt. Ezen az sem segít, hogy Kayla hamarosan a világ végére fog költözni és nem hinném, hogy épen maradna a kapcsolatuk. Persze ebben reménykedem. De valljuk be. Számukra szinte lehetetlen lenne.

Annyira belemerültem a gondolataimba és annyira kutattam a megoldás után, hogy észre sem vettem, hogy nekiszaladok valakinek.

- Ne haragudj! - mondtam majd felnéztem a fiúra, akibe szépen belebotlottam.

- Semmi gond! - mosolygott rám Max és hírtelen annyira megörültem neki, hogy a nyakába ugrottam egy ölelésért. Nevetve ölelt vissza és szerintem megleptem.

- Hát te? Hogy kerülsz ide? - toltam picit el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Nem is tudom mikor láttam őt utoljára, mindenesetre nagyon régen lehetett.

- Victoriáért jöttem. Már itt várom egy ideje, de még nem jött ki. Most indultam, hogy utána nézzek. - mutatott a hátam mögötti épületre.

- Mióta várod itt? - kérdeztem aggódva, amit ő is észre vett.

- Talán fél órája. - nézett a bal csuklóján lévő nagy fekete órájára. Valamiért imádtam, ha egy pasi csuklóján díszeleg egy óra vagy egy bőr karkötő. Annyira szexi tud lenni. Amy! - Miért? - kérdezte és úgy fürkészte az arcom, mint egy rejtvényt. Nem válaszoltam neki, csak megfordultam és besiettem a nagy kapun. Arra gondoltam, hogy a mosdóban megtalálom majd, de tévedtem. Minden emeleten megnéztem a mosdót, és minden ajtón benéztem, még azokba is amik zárva voltak. Pár lány ezt nem díjazta.

Max nem aggódott annyira mint én. Gondolom ő sem tud túl sok mindent a húgáról. Kaylát is hívtam vagy százszor, de nem vette fel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy valahol megtalálták egymást, és belefeledkeztek a saját kis világjukba. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy nem ez történik. Volt egy olyan érzésem, hogy Vic éppen valahol gubbaszt a földön és próbálja összeszedni az összetört darabkáit. Nehéz ezt elképzelni egy olyan lányról, akit még sosem láttál szomorúnak, de még csak normálisnak sem. A mosoly a védjegyévé vált, sosem láttad anélkül.

- Amy állj már meg! Mégis mi ez az egész? - fogta meg a karomat Max és magával szembe fordított.

- Vic nem épp a fényes napjait éli. Csak aggódom. - könnyek homályosították el a látásomat, de próbáltam nem kiengedni őket.

- Ne aggódj! Megtaláljuk. - fogta mindkét karom a kezébe és dörzsölt rajtuk egyet bíztatás képpen. Bólintottam egy aprót, majd elindultunk, hogy megnézzük a könyvtárban és az udvaron.

- Hol lehet? - néztem ijedten Maxre. Láttam rajta, hogy ő is kezd aggódni. Lehet hülyeségnek tűnik, hogy ennyire aggódunk érte. De az emberek kegyetlenek. És féltettem Vicet.