EunSoo's Oneshot

Az új életem

Minden egy különös utazással kezdődött. Semmit nem tudtam, csak annyit, hogy el kellett hagynom ezt a helyet egy olyanért, ahol minden más volt. Oda, ahol mindenki egy háborúra készült.

Az érkezésemkor pillantottam meg őt, aki megváltoztatott. Körülbelül száznyolcvanöt-százkilencven centiméter magas, izmos, barna hajú és szemű férfit, aki harmincas éveiben járt.

- Szia! Gondolom, te vagy az új lány. A feladatodat nemsokára elfogom mondani, de elsőnek megmutatom hol leszel, és körbevezetlek az új otthonodban - mondta.

Ekkor beléptünk egy hatalmas repülőbe. Számomra nagyon érdekes volt, mert nem egy megszokott gépnek számított. Háromszintes, aminek az első emelete - ahova értünk -, egy rakodó tér és egy labor volt, ahol ketten sürögtek-forogtak. A következő emelet hasonlított egy normális repülőre; itt üléseket lehetett megtalálni, de a másik végében egy hatalmas taktikai részt készítettek, minden modern műszerrel. A harmadik szinten pedig a hálók voltak. Bepakoltam a cuccom az utolsó szabad fülkébe, és vártam az utasításomat. Bár kicsit félve, hiszen túl sok mindenhez nem értettem, csak a számítógépekhez, és nagyon ritkán tartózkodtam terepen, mert nem voltam elég fejlett a harcokban.

- Nos, mivel ismerjük a múltadat, így a számítógépes feladatok terén várjuk leginkább a segítségedet. Azonban szeretnénk, hogy terepen is dolgozz, így én leszek a felkészítőd rá. Hadd mutatkozzam be, Grant Ward vagyok – mondta, és kezet ráztunk.

A többiek is feljöttek bemutatkozni.

- Sziasztok! Skye vagyok! Örülök, hogy a csapat része lehetek.

- Szia! - mondták egyszerre.

- Én vagyok a csapat vezetője, Phil Coulson ügynök - mondta az ötvenes éveinek elején járó férfi.

- Melinda May vagyok, a repülő vezetője, néha terepre is fogok menni - mondta a szintén ötvenes évei elején járó ázsiai nő.

- Jemma Simmons vagyok, tudós - mondta a körülbelül velem egykorú lány, bár ránézésre tuti okosabb volt nálam.

- Leo Fitz vagyok és szintén tudós - mondta a srác Simmons mellett.

Biztos, hogy régóta jóban voltak, sőt szerintem nem egy közös munkájuk lehetett már. Valószínű, hogy több is volt köztük puszta barátságnál. Legalábbis szemlélőként így láttam.

* pár héttel később *

- Akkor ezt még egyszer - mondta Ward, miközben önvédelmi órát tartott.

- Ne már, tartsunk egy kis pihenőt - mondtam kiskutya szemekkel.

- Na jó, legyen, de ne túl hosszút - mosolygott.

Nagyon megkedveltük egymást ezalatt a pár hét alatt, legalább is az én részemről biztos. Bár, néha többet is éreztem, mint amennyit kellett volna. Megtaláltam benne az ideálomat.

- Min agyalsz?

- Áh... semmiség - próbáltam leplezni önmagam.

- Kiismertelek már annyira, hogy tudjam; valamin kattog az agyad - mosolygott.

- Nem akarok róla beszélni. Jobb ez így.

- Nem jobb senkinek sem. Őszintének kell lennünk a másikhoz. Ettől csapat a csapat.

- Akkor majd máskor megbeszéljük. Folytatni kellene az edzést.

* pár órával később *