Ha Akarnám... (BEFEJEZETT)

14.Nem! Ez nem lehet! Hazudsz! Part 2.

Nem tudom, hogy mit gondoljak Scottról. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajta. Vajon mitől lett ilyen? Ezen a kérdésen gondolkoztam, amikor is Scott idegesen (sőt nagyon idegbeteg fejjel) jött be a szobába. Azzal a hirtelen lendülettel, mint amivel bejött, én a sarokba menekültem.
Erre Scott megfogott a hajamnál fogva, és kirángatott a sarokból, nagyot sikítottam a hirtelen belém hasító, éles fájdalom miatt.
– Ne légy már ilyen kényes. Csak "beszélgetünk" – mondta valamivel nyugodtabban.
Ezt nevezed te beszélgetésnek te idegbeteg? – gondoltam magamban
– Luna, emlékszel mit mondtam neked egy hónapja?
Egy hónapja? Már egy kerek hónapja vagyok ide bezárva?
– Válaszolj már – kiabált rám.
– I-i-igen. – makogtam összevissza (respect Luna, most már tudja, hogy félsz tőle! Gratulálok! ) – Azt mondtad, hogy: Ha akarnál megölnél... – hirtelen villámcsapásként hasított belém a felismerés: Meg. Akar. Ölni! Kész! Ennyi volt! Viszlát világ! Meg fogok halni! Scott elvigyorodott:
– Igen! Örülök hogy emlékszel... – mondta vigyorogva, majd erőszakosan magához rántott, és belesúgott a fülembe: -Nos, Luna nem kell félned, nem akarlak megölni...De sajnos anyukádnak nem tudtam ezt mondani, amikor elvágtam a torkát! – amikor meghallottam összezuhantam. Lecsúsztam a fal mentén, és könnyeim utat találtak maguknak.
Ezt. Nem. Hiszem. El. Az anyám, az egyetlen édesanyám meghalt. Nincs többé. Ezt nem tehette meg velem. Nem, hazudik.
– Nem. Ez nem lehet. Hazudsz! – kiabáltam rá teljes szívemből, majd sírva elterültem a földön.
Erre Scott odajött, és megölelt. El akartam lökni magamtól, de annyira jól esett az ölelése, hogy egyszerűen nem tudtam megtenni. Inkább magamnak is ellent mondva visszaöleltem, és a karjaiban sírtam tovább, addig ameddig el nem fogytak a könnyeim ( amiből valljuk be sok volt ).
Scott pedig az előbbi viselkedésének ellentmondva szorosan tartott a karjai közt, és nyugtató szavakat mormolt a fülembe: – Ne aggódj Luna! Nem maradtál egyedül itt vagyok neked, és ígérem soha sem foglak elhagyni! Soha! – mondta, és megcsókolt, majd felkapott az ölébe, és nagy meglepetésemre bevitt a saját szobájába. Ahol letett az ágyára, majd velem szembe leült egy székre, majd így szólt:
– Luna!Tudod miért tettem azt amit tettem? – kérdezte, én pedig a fejemet ráztam, mert nem tudtam megszólalni a sok sírástól
– Azért szerelmem, mert te nem tudod, de anyukád egy maffia csapat tagja volt, azé akik megölték a szüleimet, és értesüléseim szerint, ha nem raboltalak volna el, akkor téged hozzáadott volna a maffia fiához, mihelyst betöltötted a 20-at.
Ezt nem hiszem el. Anyám mindig is hazudott volna nekem?
– Mond, hogy ez nem igaz! Mond, hogy csak hazudsz!
– Nem mondhatom ezt, mert akkor hazudnék Luna. –Scott megölelt én meg már tényleg nem bírtam tovább. Akiről eddig azt hittem, hogy ismerem kiderült, hogy közel sem tudok róla mindent, sírva borultam Scott karjai közé, bármilyen hihetetlen, most ő az egyetlen biztos pont az életemben, ő az egyetlen akiben bízhatok...Úgy érzem többet nem kell tartanom Scott-tól, sőt akitől tartanom kell az nem más, mint a saját anyám.
– Itt maradsz velem Scott? Most úgy érzem, hogy nem tudok egyedül lenni. Túl sok ez nekem! Egyedül nem tudok megbirkózni ezzel! Kérlek! Tudom, hogy furának tartod ezt a kérést, de szépen kérlek maradj itt velem. Hogy tudjam, hogy van még egy ember, akire számíthatok!
Scott meglepődött, de eleget tett kérésemnek, és leült mellém.
– Rám mindig számíthatsz Luna! Szeretlek, és soha nem hagylak magadra. – mondta, és megcsókolt én pedig visszacsókoltam.
Nem tudok még teljesen megbízni benne tekintve azt, hogy milyen körülmények közt találkoztunk, de idővel biztosan változik a helyzet. Addig is megpróbálok jól kijönni vele, hátha nem lesz semmi baj...