Önazonosság

1 - Fénytörés

Minden érdekesebb, mint ez a darab vászon; az ablak üvegén beszűrődő töretlen fény, az autók veszett robogása, a többiek nevetgélése és halk beszélgetése... Minden érdekes, és minden dühítő egy időben. Már megint kapar a torkom, és egy hordó víz sem csillapítaná a szomjúságomat. Talán az sem segítene, ha minden zaj megszűnne... Pedig nagyon vágyom rá jelenleg. Nagyon.

Még csak május van, de szeretem elképzelni, hogy odakinn hull a hó, és jég borít minden egyes reszkető molekulát. Vacogni és fázni akarok, hogy valami mást is érezzek a mindent elöntő, keserű tehetetlenségen, és azon az örök érvényű magányon kívül, ami már hosszú ideje hatalmat gyakorol felettem. Fura így élni, nem is tudom mennyire nevezhető ez életnek. De én azért szeretem annak nevezni. Vagy talán csak nem tudok jobb elnevezést kitalálni neki.

Halvány lila fogalmam sincs, mit keresek én itt, egy művészeti egyetemen, miért tanulok rajzolni, mi közöm nekem az ecsetekhez, a színkeveréshez, az anatómiához. Lusta voltam bármi mást kigondolni magamnak, rajzolni pedig mindig is elég könnyű volt nekem... Csak az a gond vele, hogy nem élvezem. (Nem mintha bármi mást élveznék). Nem okoz örömet, nem szabadít fel, még csak nem is tereli el a gondolataimat más irányba, egyszóval: semmi közöm az egészhez. Mégis itt ülök, figyelem a buzgón mázoló korombelieket, Tézeuszt, a tanárunkat, és a lassan ketyegő órát. Várok valamire, én mindig csak várok. Otthon is az órát figyelem, itt is azt csinálom, és türelmesen várom, hogy történjen már valami.

– Orsós miért nem fest? – hallatszik Tézi (mert hogy így becézik őt) hangja.

Vállat vonok, és az ablak felé fordítom a fejem. Nagyon is lenne most kedvem beszélni, de nem vele, és nem itt.

– Legyen szíves, és csináljon valamit, ha már beült az órámra.

Megint nem válaszolok.

A többiek nem törődnek ezzel a két mondattal, ahogy Tézivel és velem sem. Látom én a szemükben a csillogást, és azt a többé–kevésbé nagy lelkesedést, amivel mázolják a festéket, csak valahogy nem köt le az egész, és ha nem muszáj, én inkább nem csinálom. Csak egyszer legyen már vége... Ennek az egésznek.

Váratlan dühroham szorítja el a torkomat. Két kézzel fog, ráncigál, és fojtogat az idegesség, de igyekszem nem kimutatni. Tézi már megint engem bámul, és szívem szerint behúznék neki egy hatalmasat, de tudom, hogy nem lenne valami szép dolog. Csak haza akarok menni Aporhoz, hogy egyedül kínozhassam magam, teljes magányban, nem pedig ezelőtt a sok marha előtt.

Megmagyarázhatatlan hullámvölgyek sorozatából áll az életem, amiket nem is próbálok megfejteni. Még Apor sem érti, pedig ő elég közelről ismer engem; a lehető legközelebbről.

Jócskán elmélyedek tüskés gondolataim között, amikor a mellettem ülő fiú megszólít.

– Festhetnél valamit, Orsós. Mutatta Tézi a portfóliód. Szerintem tudnál, ha akarnál.

A szemem sarkából ránézek a fiúra, de nem válaszolok. Bodnár, vagy valami ilyesmi a neve, egy vidámabb korszakomban beszélgettünk néhányszor... Jelenleg azonban azt sem tudom ki ő, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármilyen benyomásom legyen. Ilyenkor nincs véleményem. Se róla, se semmiről.

Köhögök egyet, és homlokommal a festőállványon lévő hófehér vászonra dőlök. Erős késztetés bontakozik ki bennem, hogy ordítsak és káromkodjak, teli torokból, gátlások nélkül, de mire kinyitom a számat, minden erőm elhagy. Ismét köhögni akarok, de visszanyelem. Felpillantok a falon ketyegő szerkezetre: még negyed óra.

Apor már vár otthon.

Hülye név, nem is tudom hogyan juthatott eszembe. De neki tetszik, és igazából más nem is számít. Jó lenne, ha mindenhova magammal hozhatnám, bár nem lenne valami okos döntés. Meg talán hamar meg is unnám... Így is kezdem már unni, mint mindent.