Miért?

1. rész

Reggel az ébresztőre ébredtem, ami amint megszólalt már csaptam is le. A nevem Sata Haru és 17 éves vagyok, gimnazista a Sakura Luka Gimnáziumban. Nem szeretek suliba járni, nincsenek barátaim és senki nem kedvel. Kész szenvedés minden napom az iskolában.

Végül nagy nehezen felkeltem és összepakoltam a holmijaimat, majd elindultam. Az úton kedvenc rock bandámtól hallgattam zenéket és gondolkoztam, hogy mit csináljak nyáron. Nagy eszmélésemet az úticél zavarta meg, ideértem. Mély levegőt vettem majd beléptem a főbejáraton.

A diákok össze-vissza futkoztak, néhányan egy kisebb gyereket csesztettek, de a többség ide-oda rohangált.

Lehajtott fejjel mentem végig az iskolán. Nem szerettem mások szemébe nézni, soha nem is akartam.

A zene még mindig szólt, egyre hangosabbra állítottam, hogy végképp semmit ne halljak az emberekből. Néha nekem jött valaki, de tudomást se véve róla mentem tovább.

Belépve az osztályba szokásosan az előttem ülő fiúnál legyeskedtek a lányok. Irigykedve tekintettek a hímek a sztárra. Mögé ballagva leültem a padba és tovább élveztem a dallamokat. Hirtelen csengő szó ábrántított ki az ütős zenéből.

Matekkal kezdtünk. Mivel leghátul ülök, ezért csak az ablakon bambultam és nem is figyeltem az órára. A tanár rám se pillantott, csak mondta az anyagot. Egyszer csak egy kedves hang zökkent ki ábrándozásomból.

"Tudnál adni egy tollat?" - mondta ezt nekem mosolyogva az előttem ülő fiú.

"Persze." - válaszoltam rezzenés nélküli arccal.

A fiú gyönyörű mosollyal fogta meg a kezem és vette át a tollat, majd vissza fordult. Olyan lassan történt minden, mintha megállt volna az idő. Biccentettem a fejemmel és bambultam tovább.

Rá két percre újra oda fordult.

"Kölcsön adod a radírod?" - kedves mosollyal kérdezte

Szó nélkül kerestem ki a kért tárgyat a tolltartómból majd átnyújtottam neki.

"Köszönöm" - hálálkodott és hevesen elkezdett radírozni.

Fura ez a srác. Miért mosolyog ennyit. Eme gyönyörű gondolat menetemet megint ő zavarta meg.

"Haha, köszi" - mosolygott majd erősen szemembe nézett kék szempárjaival.

Bólintottam és ismét a tájat néztem.

Körülbelül egy perc után éreztem hogy néz valaki. Elém ülő emberre pillantottam, aki még azóta is bámult. Észrevette, hogy nézem és elkezdte mutogatni, hogy pillantsak rá a radíromra.
Engedelmesen elkezdtem vizsgálódni majd megállt a kezem. A radíromra írta, hogy suli után találkozzunk a tetőn.

Kezd melegem lenni. Gondolom, hogy fura arcokat vághattam, mert hallottam hogy erre felé nevetgél. Rápillantottam ő pedig kuncogva fordult előre majd támaszkodni kezdett.
Az üzenet óta nem az ablakon néztem ki, hanem őt figyeltem. Rájött...rájött, hogy őt stírölöm.

Kicsengetés után csak a radíron járt az eszem és persze rajta. "Mit akarhat?" Házi feladat? Tanulás? Tanács?

Kérdéseimet a tanár zavarta meg.

"Haru-san kérlek gyere a tanáraiba."

"Igenis tanárnő."

A teremből kiballagva láttam, hogy a fiú ismét engem bámul és a lányokat levegőnek nézte. "Mi ütött belé?"

"Haru. Láttam, hogy egyáltalán nem figyeltél az órán, sőt. Helyette egyik osztálytársaddal cseverésztél. Magyarázat?" - mondta komolyan, de mégis kedvesen a tanárnő

"Elnézést tanárnő, radírt illetve tollat kért kölcsön, amiket át is adtam neki!"

"És ahhoz ennyit kell beszélni!?" - felemelte hangját "Őt is behivatom ide. Luka-sensei szólna ....-sannak, hogy jöjjön ide?"

Ne. Ne. Ne. Miért? Had magyarázzam ki valahogy, csak ne jöjjön ide!

Becsengettek, a fiú pedig belépett.

"Tudom, hogy a következő órátok lyukas óra, szóval lesz időnk megbeszélni a dolgokat. Igaz Haru?"

Bólintottam fejjel lefelé. "Picsába"

"Krista-sensei! Azonnal jöjjön segíteni, egy diák megsebesült!" - kiáltotta egy férfi hang az ajtóból.

"Lehetetlen... Itt várjatok fiúk!" - mondta, majd elrohant.

Kínos csend állt a tanáriban, éreztem hogy ez hosszú lesz.

"Úgy érzem, hogy sokáig itt kell majd várnunk." - szólalt fel egy kedves hang.

To be continued.