Alice - Fynewood sorozat 1.

Harminchatodik fejezet --- Shonn

Reggeli. Ez az, meg kéne etetnem, azt hiszem. De mivel?

Mellé állok, megérintem a vállát, mire pislantva felnéz rám.

– Mit kérsz? – kérdem.

– Hol van Alice?

– Dolga van, ma én készítek reggelit. Mit ennél?

– Nutellás kenyeret.

Oké, az még menni fog. Remeg a kezem, még a bőrömön érzem Alice jéghideg testét. Tudnom kell, mi van vele, és hogy mi történt. Idegen vagyok a saját házamban, jobbra-balra lépdelve keresem még azt is, aminek tudnom kéne a helyét. Mozdulataim suták és feszesek, a kenyér kilyukad, olyan erősen kenem rá a mogyorókrémet.

– Tejet – motyogja Molly, amikor leteszem elé a reggelijét.

Bedobok a mikróba egy bögre tejet, amikor nyílik a bejárati ajtó. A szívem megáll egy pillanatra, mozdulni se bírok. Minden megfagy körülöttem, a világ, a pillanat, és bármi is vár rám, érzem, nem készültem fel rá. Csak a türelmetlenség munkál bennem, de olyan baljóslatúan, amitől a torkom is kiszárad.

Will toppan be, pizsamában, sápadtan. Egyből a húgunkra tekint, szeme véreres és süt róla a düh.

– Miért nincs rajtad zokni?

Molly még mindig az álom és az ébrenlét határán inogva megrántja a vállát.

– Meleg a padló.

– Még nem eléggé. Vegyél fel zoknit.

Molly beleharap a kenyérbe, teli szájjal felel: – Csak megeszem ezt.

– Most! – Will arca felpüffed, álla remeg az idegtől, és ettől bennem is rezegni kezd a feszültség. A merevségem önkéntelen rángás váltja, lábam remeg, ujjaimat hol kinyújtom, hol ökölbe zárom.

Molly csiga-lassan lecsúszik a székről, egy évezrednek tűnik, mire duzzogva kicsoszog a konyhából, és mindvégig levegőt sem veszek, csak az öcsémet nézem. Will szeme ide-oda jár, mint aki nagyon, de nagyon nincs magánál a sokktól.

Amint kettesben maradunk megkerülném a pultot, de hirtelen megmerevedik, mindkét tenyerét a pultra csapja, de akkora erővel, hogy ujjai egyből bevörösödnek.

– Húzz el innen! – szűri a fogai között.

Megrázom a fejem, lehet, nem jól hallottam.

– Tessék?

– Nem engedem, hogy Molly közelében legyél. Húzz innen!

– Ezt nem...

– Nem érdekel ez a rohadt sírkamra. A húgunk itt él, és amíg ez nem változik, addig neked itt nincs helyed. Te... – megdörgöli az arcát – bedrogoztad...

– Hogy mit csináltam?

Forr az agyam. Ha valaki, hát Will igazán tudhatná, hogy sosem drogozom.

– Drog vagy a bogyóid, leszarom, de kiütötted, aztán megverted, és ki se merem mondani, még miket tehettél vele.

Ha azt hiszi, mindezt én csináltam és amiatt veszélyesnek gondol, akkor rohadtul téved. Sose ártanék se Alicenek, se Mollynak. Az a képkeret egy orbitális tévedés volt, nem szándékos tett. A sebek, amiket hordozok tettek ilyenné, ezeknek köszönhetem, hogy bármikor inkább meghalnék, mintsem hagyjam, hogy baja essen a szeretteimnek. Willért is megjárnám a poklot, ha azon múlik, miközben ő egy szemernyit se hisz bennem.

Az asztalra csapok.

– Nem én voltam!

Will mélyen a szemembe néz, elsőre azt hiszem, a szavaim igazát vizslatja, de aztán rá kell jönnöm, az elmém épen maradt részeit próbálja fellelni. Széttárja a karját és egyet hátra lép.