Alice - Fynewood sorozat 1.

Harmincötödik fejezet --- Alice

A szemem kipattan ijedtemben, megugranék, de a másik nővér a vállamra helyezi a kezét, úgy tart, hogy mozdulni se bírok.

– Nem kell, nincs bajom – vágom rá ösztönösen.

Az idős nővér bosszúsan megrázza a fejét.

– Az agyrázkódás és a bordatörés nem játék. Maradj fekve! Fel kell tennem néhány kérdést. – A kartonra pillant, és mielőtt levegőt vehetnék folytatja. – Milyen drogot használtál?

– Mi? – értetlenkedek.

– Azt kérdeztem, mit használtál tegnap! – tagolja, mintha egy ostoba majomhoz beszélne.

– Semmit. Vagyis... kisgyerekeknél használt szirupot a fejfájásra. Semmi mást.

A nővér ismét a fejét csóválja, szívem szerint ráordítanék, a lenéző tekintetétől köd borul az agyamra.

– Vegyünk vért – néz a másik nővérre, aki közben bemondja a pulzusom és a vérnyomásom, az idős rákaristolja a lapra, aztán sebtében távoznak.

Kuszaság honol bennem. Az emlékek, az elmosódott rémképek és a valóság sehogy sem passzol össze. Túl sok a kérdés, és a mellkasomat feszítő baljós érzés, a rejtélyek sokkalta kínzóbbak, mint a fájdalom, amit a sérülések miatt érzek. Csak egy ember tudja megmagyarázni, mi is történt. Amint bezáródik az ajtó a nővérek után, egyből Willhez fordulok. Fejét továbbra is lehajtva, ajkát harapdálva áll a szoba sarkában, és ő biztos tudja, mi ez az egész, mert a bűntudat úgy nyomja a vállát, hogy abba teljesen belegörnyed.

– Will? – a szólításra fel sem néz.

A nővérke bármikor visszaérhet, és ha igazat mondott, akkor már úton van az, akit a kartonom alapján felhívtak. Kiskoromban eleget feküdtem ezen falak között és Rain is nem egyszer juttatott ide, szép hosszú kórtörténettel rendelkezem. Anyám ritkán volt beszámítható állapotban. Apám börtönben. Rain meg nálam is jobban rühelli a kórházakat. Csak egy ember akadt, akit éjjel-nappal hívhattak.

– Mondj már valamit!

– Erre már kevés a bocsánatkérés – kezdi szaggatottan, el-el csukló hangon, de végre rám emeli a tekintetét, ami vöröslik, mint aki nemrég könnyesre sírta a szemét. – Nincs jogom hozzá, és megértem, ha meggyűlölsz miatta, de kérlek, mielőtt bárkivel is beszélnél, gondolj Mollyra.

Ujjaim megrándulnak, ökölbe zárnám őket, ha bírnám.

– Mielőtt beszélek? Szerinted mit kéne mondanom?

Will nyeldekelve hol az egyik, hol a másik lábára nehezedik, miközben rám a türelmetlenség súlya zuhan.

– Azt mondtam, lefejeltél egy polcot, de a szüleid ellátták a sebet, így átjöttél hozzánk, hogy vigyázz a húgomra, de este valamikor lemehettél a konyhába inni vagy enni, nem tudom, de leestél a lépcsőn és így találtam rád. Viszont a vérvétel, ha igaz, hogy valamit beadott neked, akkor... fogalmam sincs. Valaki biztos bajba kerül. – Tenyerével eltakarja az arcát, úgy motyog tovább.

– De ki adta volna be? És mit? Will! Mi történt?

– Te... te nem tudod?

– Nem! Talán mert tényleg agyrázkódásom lett, pedig este még nem volt.

Will közelebb lépne, de meggondolja magát.

– Én se tudom, csak azt, hogy így hozott be a házba.

– Kicsoda?

– Shonn. – Súlyosan ejti a nevet, mint egy halálos ítéletet.

Ismét emlékek között vájkálok, minden porcikám zsibog, ahogy próbálom újra és újra felidézi a tegnap estét, de annál tovább nem jutok, hogy a szinte öntudatlan, mozogni is alig bíró Shonn kidőlt az ágyban és én mellé feküdtem. Be akartam venni az egyik gyógyszerét, de nem mentem vissza a házba. Vagy igen? Így történt volna, aztán meg reggel leestem a lépcsőn? Azért fájna mindenem? Ismét bevertem volna a fejem és a csuklóm a testem alá kerülve súlyosan sérült?