Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonkettedik fejezet --- Shonn

A telepre megyek, a magány szigetére. Nincs, akivel koccintsak, nincs, aki figyelmeztessen, ha a tetőre megyek, és nincs, aki kirángasson a saját hányásomból. Hat sör és egy fél üveg whisky után kezd kavarogni a gyomrom, és vele együtt a gondolataim is egyre kuszábbá válnak. Vannak pillanatok, amikor nem akarom Alicet! Csak a Clara és a közte lévő hasonlóság vonz hozzá, semmi több. Clara elment. Alicet is el kell engednem. Aztán a testem elárulja, hogy csak a pia miatti leszarom-gondolatok támadtak fel bennem. A szívem sajog, és bármennyire is próbálom tartani magam, a sírás határán ingok, amint elképzelem Alicet Kip oldalán. Azt akarom, hogy Alice rám mosolyogjon, az én kezem fogja, velem lógjon el, mellettem aludjon, engem csókoljon. Engem szeressen.

A whiskysüveget a falhoz vágom. Ülök a hideg betonon és emésztem magam. Újra és újra nézem a felvételt, ami hullámként sepert végig az iskolán. Leállítom a videót, ránagyítok Alice arcára, az elmosódott körvonalakat, a szemcsés mosolyt nézem.

Hiányzik Jones!

Felhívom a kórházat. A nővérke tíz percet kér, mert Jones még nem állhat fel egyedül, tolókocsiba kell segítenie, hogy a telefonhoz tolhassa. Ha nem tudnám, hogy a vén lókötő egyből eladná a mobilt, hogy piára költse az árát, már rég vettem volna neki egyet.

– Kölyök? – meghallom a hangját, és máris úgy érzem, mintha ott ülne mellettem.

– Itt van egy '85-ös skót whisky... nincs, aki segítsen elpusztítani. A fal itta meg a részedet.

– Ne legyél ott egyedül. Különben is, ez magánlaksértés. Az otthonomban tartózkodsz az engedélyem nélkül. – Keserűen nevet, a fájdalomtól vagy az alkohol hiányától, nem tudom.

Az én ajkam is kissé felfelé ível.

– Mikor engednek ki?

– Remélem jó sokára. Van kábeltévé és szexi nővérkék hozzák tálcán az ételt. – A háttérben női kacajokat hallok. – De hiányzik a rusnya képed. Miért nem jössz be ahelyett, hogy ott gubbasztasz?

– Most nem bírnék ott lenni – mentegetőzöm. – És inni sem hagynának.

– Ja – sóhajtja. – A májam már nekem is lázad. Hogy vagy, kölyök?

– Emlékszel a lányra, akiről beszéltem? – Fogalmam sincs, a kórházi ágyon fekve, telenyomva nyugtatókkal mi maradhatott meg neki abból, amit Aliceről meséltem.

– A bébiszitter, aki hasonlít...

– Igen – vágok közbe. – Azt hiszem, beleszerettem. – Várok egy kicsit, de Jones nem mond semmit. Hallom a mély légvételét, a döbbenet hangját. Folytatom. – De neki az egyik haverom jön be, és kölcsönös a dolog.

– Szar ügy! Feladod?

– Mi mást tehetnék?

– Mondjuk felemeled a segged a placcomról és hazamész hozzá. Egy fedél alatt laktok, fűzhetnéd egész nap. Hallanád itt ezeket a tündérkéket, mekkorákat nevetnek a vicceimen, vagy látnád, mennyire elpirulnak a bókoktól. – Lehalkítja a hangját. – Szóba se állnának velem, de most nincs hova menniük, kénytelenek meghallgatni, és tetszik nekik. Úgy ám! – kiáltja. – Ne is tagadd! Látom a szemeden. Naaa! Hogyan jutok vissza? Le kell tennem. Te meg tedd le a piát és húzzál haza. – Azzal lecsapja a telefont.

Ülök és nézem a mobilom. Még sosem hallottam ilyen kedélyesnek Jonest. El sem tudom képzelni, miként élvezheti a kórházi létet. Minden luxusa ellenére a falairól üvölt a halál és a szenvedés. Habár ő megszokhatta, hiszen korábban orvosként dolgozott.