Changes In My Life ~ Max V. |✅|

34.

Halkan kuncogva húzom felfelé Maxot a szobámba. Benék már rég elmentek és a szüelim is elvonultak.

- Ne kéresd már magad – nevetek halkan.

- Miért kéretném? – húzogatja fel a szemöldökét.

- Ezt ne csináld – harapom be az ajkam. – Felkel az egész ház, ha te itt röhögtetsz – bökök a mellkasára.

- Hé! – teszi fel a kezét. – Te mondtad, hogy jöjjek vissza. Ha lebukunk az csak is miattad lesz.

- Rendbe – fordulok vissza és újra a szobám irányába indulok.

Belöktem a kezemmel az ajtót és megvártam, hogy Max is belépjen.

- Itt is vagyunk – csukom vissza az ajtót. Elgondolkozok azon, hogy bezárjam-e, de végül elvetem ezt az ötletet.

- És most? – néz körbe.

- Fogalmam sincs – vonom meg a vállam és ledőlök az ágyra. Max csak áll és néz. – Ne legyél már ilyen – nyújtom felé a kezem, de nem akaródzik ide jönni. – Jaj már, Max! Körbe vezesselek?

- Nem kell – rázza meg a fejét.

- Akkor? – lépek oda hozzá és a kezem összekulcsolom a tarkójánál.

- Ezt nem nekem kell tudom – magyarázza. – Amúgy mikor lettél ilyen merész? – húz közelebb magához.

- Mikor rájöttem, hogy senki miatt nem kell félnünk.

- Szóval ez az oka a bátorságodnak – kuncog fel. – Gondolom akkor nem zavar, ha megcsókollak.

- Soha nem is zavart – suttogom az ajkaira.

Hevesen csókol meg. Érzem a vágyat az ajkain. Az érzést, hogy már erre vár mióta. Talán mondhatnám azt is, hogy nem akarom a végét. Szeretném, hogy újra és újra megtegye. Vágyom a melegségre, amit ő okoz.

Nem gondolkodok csak cselekszem mikor ujjaim a pólója alá tévednek, miközben ajkaink finoman táncolnak. Jólesően mordul fel, mikor óvatosan nyitom szét a tenyerem a hasán. Elragad a hév mámorító érzése. Élek. Ha csak egy pillanatig is, de elfelejtek magam körül mindent. Elfelejtette velem.

Csak akkor eszmélek fel mikor a pólója halkan puffant a földön, valahol a szobában. A fejembe, mintha valami fülsüketítő sziréna szólalna meg. Mintha tűzhöz érnék, úgy lököm el. És az elmúlt percek nagy heve hírtelen foszlik szanaszét.

Max nagy szemekkel pislog rám. Ajkai enyhén magdagadtak a csókunktól, így, ha lehetséges még vastagabbnak tűnnek. Idegesen pásztázom körbe a szobám az eldobott ruhadarabot keresve. Mikor megtalálom gyorsan felkapkom és a kezébe nyomom.

- Tessék – fordítom el a tekintetem.

- Rose – lép közelebb – Nézz rám!

- Majd, ha felvetted tárgyalok veled – felelem dacosan.

- Ne csináld – sóhajt. – Nincs ebben semmi. Kicsit elfelejtkeztél a világról. Kérlek.

- Én... Ezt nem lett volna szabad – suttogom.

- De – fordítja maga felé az arcom. Még mindig nem vette vissza a pólóját.

- Rossz vége is lehetett volna – nézek kék szemeibe.

- Nem lehetett volna – hajol közel az arcomhoz. – Nem hagyom, hogy rossz vége legyen. Soha nem teszek olyat, amit te nem szeretnél – mondja és újra egy finom csókot lehel a számra.