brooklyn ✧ steve rogers

nyolcadik

- Szóval Peggy segített, hogy te is megkapd a szérumot. - Steve próbálta összerakni a fejében az elmesélteket, miközben még egy bögre kávét tett le elé Brooklyn.

- Igen. - az elmúlt órában elmesélte a történetet Brooklyn, aztán hallgatta Steve szörnyülködő felháborodását. Nem mintha megértést várt volna el tőle.

- De... miért? – kérdezte az orrnyergét masszírozva.

Ezen a kérdésen már számtalanszor elgondolkodott Brooklyn is. Hogy én is segítsek leverni a rossz fiúkat? Mert nem volt családom? Azért, mert hiányoztál? De, hogy őszinte legyen, akár mennyi ideje is volt, még most sem biztos benne, hogy miért tette.

- Nem tudom. – rázta meg a fejét. Az utolsó vendég is kiment az ebédlőből, Brooklyn pedig átvette az egyik munkatársa helyét, hogy helyette zárjon be. Az óra este tízet ütött, New York utcái már sötétbe borultak.

Steve tenyerébe temette az arcát, majd sóhajtott egyet. Brooklyn még most sem hitte le teljesen, hogy így találkoztak.

- El sem hiszem, hogy itt vagy. Tudod, hogy jártam a sírodhoz? Brooklyn, szólnod kellett volna. Ez így nem fer.

- Tudom, Steve. Annyira sajnálom, csak... féltem?

- Ugye tudod, hogy nagyon haragszom? – szólalt meg pár perc után Steve. – Hat éve annak, hogy felkeltem, te pedig tudomást sem véve rólam, elbújtál a városban. – hitetlenkedett. - Tudod, azt hittem, hogy mindenki meghalt. Nehéz barátokat keresni, akikkel jól kijöhetnék.

Brooklyn először nem tudott mit mondani, de miután összeszedte a gondolatait, kibökte.

- Végig kellett néznem, ahogy hetven év alatt mindenki megöregszik, majd meghal. Mindenki másnak volt családja, nekem pedig igen ritka alkalom volt az, hogy valakivel együtt legyek. De én választottam ezt, tudom. Azért, mert nem bírtam ki a halálotokat. – Bucky-t szóba hozva Brooklyn szavai megakadtak.

-Peggynek volt családja. Te is megtehetted volna, csak úgy, mint ő. – Peggy... Steve mindig is őt szerette.

- Peggy nem olyan, mint én. Nem, nekem nem lehetett volna családom. Steve, én nem öregszem. Huszonhárom éves voltam, mikor megkaptam a szérumot, és három évet öregedtem hetvenhat év alatt, Steve. – sóhajtott. – Azért nem akartam eléd állni, mert féltem. Azt hittem, hogy nem fogsz örülni nekem, hiszen elvileg én meghaltam. Még temetésem is volt, ezt te is tudod. – a mondat végén egy nagy levegőt vett, majd kifújta. Miután Steve nem mutatott bármiféle reakciót, Brooklyn felállt és levette magamról az egyen kötényt. Levéve a dzsekijét a fogasról, felvette azt és visszament Steve-hez.

- Ha megbocsájtanál, zárnom kell, úgyhogy... - tessékelte fel az asztaltól. Betolta a széket alatta, majd az ajtóhoz mentek. Steve előre engedett, amit morogva megköszönt, majd Brooklyn bezárta a kávézót.

Pár kínos pillanatig csak álltak egymás előtt, a másik szemeibe nézve. Szinte tapintható volt a feszültség.

- Gyere haza velem. – mondta Steve egy szelíd tekintettel Brooklynra pillantva.

Brooklyn először csak nemlegesen rázta a fejét, szóra nyitva a száját, hogy magyarázkodjon. A szorongás keserű ízét kezdte érezni a torkában, mikor arra gondolt, hogy kettesben kell lennie Steve-el. Bár régen, még a háború előtt Steve úgy írta volna le Brooklynt, mint egy nagyon is szociális, barátságos és szerethető barátot. Mindenbe belement, bátor volt, szerette az izgalmat és a kalandokat, és talán ezért is jött ki ennyire Buck-al és Steve-el. De most, ahogy Steve érzékelte régi barátja szorongását, a szíve összeszorult a látványon. Mikor Steve közelebb lépett a lányhoz, adottságainak hála, fülével hallotta, ahogy a lány szíve hangosan és gyorsan kezd dobogni, és elgondolkodott, hogy vajon mikor volt az utolsó eset, mikor Brooklyn valakivel érintkezett, vagy csupán őszintén beszélt.