brooklyn ✧ steve rogers

hetedik

Brooklyn a kávéját elfogyasztva kilépett az apartmanja teraszára, hogy elszívjon egy szál cigarettát. A dohány még ennyi idő után sem tűnt úgy, hogy befolyásolná az egészségét, de legalább lenyugtatta.

Miután elnyomta a csikket, letusolt, aztán felkapott magára egy fekete farmert, egy szürke inget, a fölé pedig egy pulcsit, a hideg miatt. Zsebébe dugta a telefonját és a kulcsait, majd a bőr dzsekijét felkapva kilépett a lakásból. A lépcsőkön lekocogva lépett ki Manhattan hideg utcáira. A Central Park felé indult, pontosabban az ebédlő felé, ahol dolgozik. Nem valami jó hely, de ha hetven év alatt nem öregedsz, elég gyakran kell munkahelyet változtatni.

- 'Reggelt. - köszönt a bent lévőknek, majd hátra ment, hogy felvegye a kávézó egyen kötényét. Amint az első vendégek megérkeztek, felvette a rendeléseket és ki is vitte őket. Csak egy szokásos nap a sok közül, és miután a nyolcból hét órát ledolgozott, már alig várta, hogy hazaérjen. A nap már lemenőben volt, így kiment a kávézó elé, hogy bepakolja az asztalokat és a székeket.

Már majdnem készen lett, mikor motorzúgást hallott pár méterről. Hátra pillantva lassan megnézte, hogy előttük parkolt-e le. Miután kitámasztotta motorját az idegen, Brooklyn végig vezette tekintetét a  lábain egészen fel a mellkasáig, és mintha egy ismerős érzés futott volna át rajta, hirtelen felismerésben elállt a lélegzete. Azonnal elfordult, és vett egy nagy levegőt. Hevesen pislogott Brooklyn, miközben válla mögül hátrapillantott a most már ismerősre. Mikor meglátta az arcát még rosszabbul lett, mint eddig.

Steve? Istenem, ez Steve. Mit keres itt Steve? Ide nem szokott járni.

Brooklyn kezével eltakarta a száját, hogy még véletlenül se hallja meg a zihálását Steve. Nem tudta, hogy mit kéne tennie, egyszerűen leblokkolt.

Nem láthatja meg, mert ha igen, akkor... abból biztos, hogy nem lesz semmi jó. Annyi ideje volt felkészülni erre, de most nem sikerül összekapnia magát. Hirtelen feszült meg Brooklyn, mikor megtapintotta a hátát Steve.

- Minden rendben, kisasszony? - kérdezte a mély, kedves hangján, amit oly rég nem hallott.

Gombóc keletkezett Brooklyn torkában, amit próbált lenyelni. Megtörölve orrát a pulcsijában, bólogatni kezdett hevesen.

- Igen, persze. - még mindig háttal állt neki, mozdulatlanul.

Miután úgy tűnt, hogy nem sétál el, fohászkodni kezdett, hogy csak ne akarja azt, hogy szembe forduljon vele.

- Nyitva vannak még, igaz? - kérdezte, miközben balra lépett, hogy rá nézhessen, de Brooklyn követve mozdulatait arrébb lépett.

- Igen.

Megköszörülte a torkát, majd állt még egy pár pillanatig. Aztán Brooklyn hallotta, amint elsétál az ajtóig, majd kinyitja azt, mikor a kis csengő az ajtó fölött elhangzott. Még várt egy kicsit, majd egy nagy sóhajjal megfordult és a tenyerébe temette az arcát. Zavaró hajtincsét a füle mögé tűrte, miközben leülve az egyik székre ráhajtotta a homlokát az asztalra, élvezve a vas hűjét.

Na és akkor most mit csináljak?

Megrázta a fejét, saját magát szidva, amiért ennyire felkészületlen volt. Annyira közel volt ahhoz, hogy lebukjon és...

- Brooklyn? - hirtelen termett újra előtte Steve, a lány pedig annyira megrettent, hogy szó szerint leesett a székről, és az aszfalton találta magát.

Nem bírt megszólalni, ajkai kissé remegtek, amikkel próbált szavakat formálni. A szíve olyan hevesen vert, hogy nem csodálta volna, hogy hallja Steve. Brooklyn szemei belemerültek régi barátja kékjeibe, csak úgy érezte, hogy álmodik.

- N-nem tudom, hogy kiről be... - próbálta tagadni, bár már tudta, hogy fölösleges, de egy próbát megér. Nem így akart találkozni vele annyi év után, hanem valahogy máshogy...

- Most vagy hallucinálok, vagy tényleg te vagy az. Brooklyn... Brook-ot bármikor felismerném. - idegesen jött közelebb, Brooklyn pedig felpattant a földről, megtámaszkodva a szék hátában, mert egyébként újból összeesett volna.

Brooklyn szétnézett, hátha tudna még valami kifogást mondani, de nem jutott az eszébe semmi. Fusson el? Üsse ki? De mégis Amerika Kapitányról van szó, a híres szuper katonáról, nem lehet csak úgy elmenekülni előle.

De aztán Brooklyn megint végignézett Steven. És akármennyire is volt más, mint az emlékeiben, régen, ő még mindig látta az alacsony, vékony, asztmás fiút, akivel felnőtt. Nagy levegőt véve kínosan elmosolyodott.

- Egy kávét?