It takes patience - Türelem kell hozzá (magyar fordítás) ~ Harry Styles

Negyedik fejezet

Harmadik fejezet: Zöld szempár

*Reagan szempontja*

Amikor leszálltam Londonban este 9 óra volt, LA-ben délután 1, így eldöntöttem, hogy írok anyának és apának egy sms-t, hogy biztonságban földet értem. Elhoztam a csomagomat az átvevő helyről és körülnéztem az érkezőket váró területen a fuvaromat keresve. Végül megpillantottam egy egyenruhás férfit, táblát tartva, rajta nagy betűvel REAGAN STOGER. Odamentem a férfihez és közöltem vele, hogy én vagyok az, akit keres. Erős, mégis gyönyörű brit akcentussal üdvözölt "Hello Miss.", majd elkezdte összeszedni a poggyászomat és az autóba rakni. Miután bepakolt kinyitotta nekem az anyós ülés felöli ajtót, miközben szórakoztatottan megköszörülte a torkát. 

"Amerikai, eltaláltam?" Koncogott, amitől az arcom rózsaszín árnyalatra váltott. Majdnem odamentem a vezető oldalhoz, elfelejtve, hogy itt az autók mások, mint odahaza.

Ahogy átkocogott a vezető oldalra és elindultunk, megragadtam az időt és szemügyre vettem a várost körülöttem, lenyűgözött, hogy milyen gyönyörű. Minden álom, minden kép és minden történet, amit hallottam róla megszorozva tízzel. Semmi sem mérhető össze, vagy hasonlítható ahhoz, amit ebben a pillanatban láttam. A Big Ben  és a London Eye elképesztő hatással volt rám, ahogy a város fényei megvilágították ezt a két hatalmas látványosságot. Úgy tűnik nyáron London tartogat némi romantikát, amiről eszembe jutott a sok régi angol novella, amit még az iskolában kellett olvasnom. A nyüzsgő utcákon párok sétáltak kéz a kézben, a nagy piros emeletes buszok és a körforgalmak valóban léteztek és nem csak holmi amerikai (a gyönyörű országról alkotott) sztereotípia része volt. Mélyebbre autóztunk a városban, elmerülve a nem túrista övezetekben és megpróbáltam képeket készíteni. A brit akcentusok terngere, amit 'felfedeztem' magam körül az egészet még valóságosabbá tette. Úgy 45 perccel később megérkeztünk, ez volt a turista London. Feltételeztem ez volt az a hely, ahol a többi gyakornok tartózkodik a nyár idején. A sofőröm, akinek a neve, mint megtudtam Adam, odaadta a kulcsot a lakásomhoz és segített bevinni a poggyászomat. A lakásom kicsi, de barátságos volt és amint beléptem izgatottság fogott el. Ezelőtt sose éltem egyedül. Még akkor is, amikor odahaza jártam iskolába meg kellett osztanom a szobámat Channellel. Ez nem is volt olyan rossz, mert ismertük egymást és ő volt a legjobb barátnőm, de felnőttnek először igazán akkor érzzük magunkat, amikor először élünk egyedül, nem kell megfelelned az előírásoknak, a magad ura vagy.

Balra egy kicsi konyha volt, reggeliző hellyel és egy pultszigettel a közepén. Jobbra a nappali, teljesen bebútorozva, egy 40inch átmérőjű TV-vel a falon, előtte egy vörös bőrkanapéval, hosszirányban egy szép plüss székkel és egy asztallal. Tovább haladtam hátrafelé, amikor kinyitottam a mahagoni faajtót tudtam, hogy a háloszoba lesz a kedvencem. A szoba megfelelő méretű volt (majdnem akkora, mint LA-ben), egy francia ággyal, ami sokkal kényelmesebbnek látszott mint az otthoni. Már majdnem beleugrottam az ágyba, elfelejtve, hogy Adam még mindig itt van, amikor megköszörülte a torkát. Ránéztem és hagytam, hogy az arcom rózsanínre váltson. Mielőtt elment elmagyarázta, hogy ugyan azon a helyen, ahova ő vitt holnap délben egy furgon jön és elvisz engem és a többi gyakornokot a kórházba, ezzel elment.

 Kiástam a pizsamámat a bőröndömből és beállítottam az ébresztő órámat 11-re, majd széthúztam a függönyt, hogy vethessek egy pillantást a kilátásra, miközben átvettem az alvós pólómat. Lefeküdtem a kényelmes ágyba és elképzeltem, hogy vajon milyen munkával szembesülhetek majd holnap és hamarosan elaltatott London esőcseppjeinek hangja, ahogy az új lakásom ablakát verték.

Másnap reggel amikor felkeltem elhomályosított, ahogy London napsugarai a szemembe sütöttek. Kihúztam a telefonomat a töltőről, amikor ránéztem az óra 11:25-öt mutatott. A francba! Muszáj volt este 11-re állítanom, délelőtt 11 helyett?! Rohantam a fürdőbe, megmostam az arcomat, a fogamat és a hajamat magas lófarokba fogtam fel a fejem tetején, mindezt 15 perc alatt. Akárhogy is nálam ennek rekordnak kell lennie. Emlékezve a levélre átkutattam a bőröndömet és megtaláltam az alig gyűrött fekete szövetnadrágomat Farmer nem megengedett! és a fehér pólómat, szürke kardigánnal. 11:45. Úgy döntöttem, hogy a szemeimet ma pihentetem a kontakt lencsétől és felvettem a Ray-Ban szemüvegemet míg megragadtam a kulcsaimat és futottam a lakásomból, hogy elérjem a 'felszedő' helyet 11:50-re. Beszálltam a furgonba és üdvözöltem Lauriet és Peytont, a két másik gyakornokot, akik körülbelül annyi idősek voltak mint én, ahogy gyorsultunk a Maudsley felé.

Amint megérkeztünk a masszív kórházba, körbevezettek minket, és az idegenvezetést nem más, mint maga az igazgató Thomas Leerman felügyelte. A 3 órás túra több mint 20 szobán és irodán keresztül, az étkező csarnokon át, a közös szobákkal végződött. A kórház jól volt vezetve, mondhatni makulátlanul tiszta a hátborzongató méretéhez képest, de valami azt súgta, hogy néhány betegfeljegyzés ellent mond a kórház padlójának és falainak tisztaságával. Amit mi láttunk csak a negyede a kórház teljes méretének és bár volt valami nyomasztó benne, mégis izgalommal és büszkeséggel töltött el.

Ahogy lelassítottunk a közös szobában, egy pillantást vetettem a TV-kre, kanapékra, játékasztalokra, biztonsági őrökre és különböző betegekre, míg meg nem pillantottam a legfényesebb zöld szempárt, amit valaha láttam.

"Van még kérdésük?" kérdezte Leerman, visszarántva a valóságba, elszakítva a páciens intenzív bámulásától. Egy pillantást vetettem Leermanra és a csoport többi részére, ahogy csendben álltunk. Úgy tűnt senkinek sincs több kérdése vagy aggálya.

"Akkor jó" válaszolta Leerman és elkezdte sorolni, hogy hol találkozunk az osztályvezetőnkkel, de valami nem hagyta, hogy rá figyeljek. A szemeim átvizsgálták a szobát, hogy megtalálják a gyönyörű írisz tulajdonosát, de hamarosan rájöttem, hogy a zöld villanás, amit láttam most már sehol sincs.

Jegyzetek

Huhh pont éjfél van! Az igazat megvallva, ezzel a résszel kicsit túlvállaltam magam, mert jóval hosszabb volt, mint az előzőek... és ha ilyen hosszú a következő is, akkor csak felet rakok fel holnap. (Igazából az első 3 fejezet volt rövid, nem ez hosszú.)

 Ééééés igen a zöld szempár Harry!