Random Történetek

We are family

- Önök most mind egy nagy társadalmi kísérlet részesei lesznek.

A hangosbemondó sercegve szólt hozzánk. A hajó utasai önkéntelenül is összerezzentek a hang hallatán.

A hajó motorja csütörtököt mondott. Itt ragadtunk, mind. Megszűnt a rádiókapcsolat a külvilággal, de még a másik hajóval is. Odaát elítélteket szállítottak. Harvey Dent válogatott mocsokgyűjteménye tolvajokból, gyilkosokból és erőszaktevőkből. Az ő kezükben van az életünk, az övék pedig a miénkben. És végülis mindannyiónk élete egy őrült kezében van. Egy festett arcú, összevagdalt, lila öltönyös bohócéban, aki valahol egy toronyházban csücsül és tökéletesen rálát a folyóra.

A bátyám kezében.

A megszeppent polgárok nézik a detonátort. A kapitánynál van a doboz, amiben találták, primitív, de hatékony szerkezet. A másik hajó bombáját lehet élesíteni vele. Odaát nyilván a zsaruk kézben tartják a helyzetet, nem engedik elszabadulni az indulatokat. Lövéseket is hallottam. Itt még nem tört ki a pánik. Ne értsék félre, nincs nyugalom, - a levegő vibrál a feszültségtől - de még nem harapódzott el az anarchia.

Fél óránk van eldönteni, mik vagyunk.

Egy fickó feláll. Kopaszodó, negyvenes éveinek közepén járhat. Izzadt homlokát megtörli hajszálcsíkos zakója ujjába.

- Akkor majd én.

Odalép a kapitányhoz és kiveszi a detonátort.

- Azok odaát választottak.

Magyarázom a bizonyítványom.

Megelőztük az anarchiát, lett egy fickó, aki közülünk a legjobbnak, vagy éppen a legromlottabbnak tartja magát. Feláll, leporolja magát, és önként jelentkezik a gyilkosságra. Most ott áll, kezében a kulcs, elfordítaná, de nem teszi meg. Nincs hozzá ereje. Remeg, de nem teszi meg. Nem akarja, hogy több száz halálos áldozat vére az ő kezéhez tapadjon, még akkor is, ha "azok odaát választottak".

Gyenge. Nem tudja megtenni. Izzadva, mint egy disznó, lerogyik korábbi helyére, és megtört emberként tenyerébe temeti arcát.

Magamban jót nevetek rajta. Meg az egész bagázson. Gotham city díszpolgárai. Milyen jól fog festeni a kitüntetés később az önéletrajzomban?

Csakhogy akad köztünk egy gyilkos is.

Sose szerettem a kínzást. A bátyám szereti a késeket, de mindig elcsórta az enyémeket is, így aztán nekem a lőfegyverek maradtak. Előbb a csúzlival lőttem ki a szomszéd asszony vörhenyes macskáját, még gyerekként, később a seregben szedtem áldozatokat. Legálisan ölhettem az ellenséget, mindegy volt hova küldtek. És én megtanultam ölni. Jól ölni. Művészien. Nem okozott gondot agyonlőni a gyerekeket, anyákat, és nem okozott gondot az elnököt se lelőni.

Ahogy több száz elítélt se fog gondot okozni.

Felálltam. Remegve, mint a nyárfalevél, dadogva, mindezt a színjáték kedvéért. Odaléptem a dobozhoz, kivettem a szerkezetet, megfogtam a kulcsot, és becsuktam a szemem. Vártam, hátha valaki megpróbál leállítani, de senki se mozdult. Négyszáz ideges szempár kereszttüzében égtem.

Megszűnt a remegés és kinyitottam a szemem. Perzselő pillantásaikat viszonoztam.

Nem voltak hangzatos végszavak. Se kérdés, habozás, nemes egyszerűséggel megnyomtam a gombot, aktiválva ezzel a bombát, és biztosítva a másik hajó útját valahova, ahonnan nincs retúrjegy: a pokolba.

És néztem őket. Az arcukon a döbbenetet. Hallottam a robbanást, ahogy ők is. Négyszáz embert sokkoltam egyetlen gombnyomással, másik ugyanennyit küldtem a halálba.

Nézem őket. Mosolygok. Mosolyom olyan kezd lenni, mint a bátyámé. Önkéntelenül is megérintem a sebhelyet a szemem alatt, ami abban a dulakodásban keletkezett, amikor összevagdaltam a bátyám arcát, akit ti Joker néven ismertek.

Magabiztosan letettem a detonátort és meghajoltam döbbent közönségem előtt, de persze senki se tapsolt.

Egy család vagyunk...