A depresszió(s) halált okoz

3. fejezet

- Szia, cica van gazdád?- Kérdezte kaján mosollyal a száján az egyetlen pislákoló lámpa fénye alatt...Xaver?

- Te vagy az, Xaver? Megijesztesz! - kérdeztem ijedten.

- Talált szépségem!- azzal közeledni kezdett hozzám. Elkezdtem hátrálni, de valamiben megbotlottam az egyenetlen talajon. Beütöttem a fejemet, ahogy odanyúltam a sajgó részhez láttam, hogy tiszta véres a kezem.

- Miért hívsz így? Hiszen te Riával jársz! Én Emily vagyok. Biztosan összekeversz minket (amire kb.3% esély van)!!

- Dehogy is cicám! Tudom jól hogy Emi vagy- mondta még szélesebb mosollyal és ahelyett, hogy felsegített volna, letérdelt mellém.

- Utálom, ha Eminek hívnak!- ám ekkor rám hajolt, és én tehetetlen voltam, bepánikoltam. Egyszerre csak forró leheletét érzem először a nyakamon, majd egyre feljebb kezdett csókolgatni. Próbáltam ellenkezni, ütni, de lefogott. Elkezdtem sírni, ordítani, de senki nem sietett segítségemre.

Ekkor felébredtem. Izzadt voltam és alig láttam a könnyeimtől. Kellett egy pár perc, amíg magamhoz tértem és megértettem magammal, hogy ez csak egy rossz álom volt. Őszintén szólva nagyon nehéz volt. Nem bírtam volna ezek után visszaaludni, ezért inkább kimentem a konyhába és csináltam magamnak egy kakaót. Amikor ezzel elkészültem leültem a konyha ablakába, de nem gyújtottam villanyt. Nem akartam, hogy a szüleim észrevegyenek, mert akkor magyarázkodhatok, hogy miért nem alszom. Csak ültem és meredtem magam elé, ki az ablakon. Kint egy kissé fújt a szél, a fák ágai szépen, lassan, merengve jártak táncolt a sötétkék égen jobbra, balra. Megnyugtató volt nézni. A fejemben még egy ehhez illő lassú dallam is megszólalt. Percekig csak ültem csukott szemmel a kakaót szürcsölgetve. Elképzeltem, ahogy Ryannel lassúzok idén a végzősök bálján, ahova az iskola összes diákja hivatalos. A végén már csak egymáshoz simulva lépkedtünk előre, hátra, nem figyelve a külvilágra, csak is egymásra. Nem tudtam betelni ezzel az „álommal". Még percekig ültem csukott szemmel merengve. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor kiürült a bögrém. Rápillantottam az órára. Hajnali 4 óra. Még vissza kellene aludnom arra a két órára, különben holnap nem fogok tudni figyelni az órákon a fáradtságtól. Visszabaktattam a szobámba és visszamásztam a még meleg ágyamba. Egy ideig csak forgolódtam, de a végén sikerült elaludnom.
...

Emilyyy!- hallom, ahogy anya kiabál- Ébredj, elaludtál! 10 perc múlva indulás!

Ránézek a telefonomra. Azonnal kipattanak a szemeim, mikor meglátom az időt: 6.35. 10 perc múlva tényleg el kell indulnom, ha nem akarom szaktanári figyelmeztetéssel indítani az évet késés miatt. Megrohamoztam a fürdőszobát. Villámsebességgel zuhanyoztam le és tettem fel egy kis sminket, majd a szobámba visszasietve feltúrtam a szekrényt az ünneplőmért és egy váltó ruháért. Miért nem tudtam kikészíteni tegnap??- elmélkedtem idegesen. Mikor sikerült felhúznom a nylon harisnyát is a szoknya alá, meghallottam a dudát. Kénytelen voltam belegyűrni a kék rövidnadrágot és piros felsőt az iskolatáskámba, és már futottam is le a lépcsőn, az utolsó két fokot már úgy gondoltam, hogy egyszerűen átugrom..Aha.. Elhitted Em. természetesen hasra estem. Pechemre kiszakadt a harisnyám is. Még jó hogy ennyire ismerem magam, és raktam el egy váltó harisnyát „vészhelyzetre". És ez az. Miután feltápászkodtam szaladtam tovább a kocsihoz, ahol édesanyám már várt (ezért is volt a dudálás). Nem nagyon beszélgettünk út közben, csak annyit kérdezett anya, hogy ugye nem fáj az a vérző seb a térdemen?

- Mi a..??- akadtam ki, mikor én is megláttam. - Tudsz adni egy sebtapaszt?- tettem fel a kérdést.

- Tessék. - azzal odanyújtott egy hercegnős (??) tapaszt.

- Anya. Tisztában vagy vele, hogy 16 vagyok és nem 6?- néztem sértődötten rá.

- Te mindig anyuci pici lánya malac.. Akarom mondani, maradsz, ne haragudj- kezdett hangosan nevetni.

Erre már nem tudtam mit mondani. Hercegnős sebtapasz, és anyuci pici malaca. Hát ez kész. Kiszálltam a kocsiból és elindultam az iskola bejárati ajtaja felé. Az osztályba volt a gyülekező, ezért oda mentem. Mikor beértem, padtársam már ott várt. Oda sétáltam és miután köszöntem az összes barátomnak, akikkel nem sikerült találkoznom a szünetben, leültem.