Új Hajnal vándorai

Az alku már megköttetett II./III.

II.

Az utazókapu gyomorforgató rántással okádta ki magából a három alakot a poshadt, bűzös levegőjű ódon járatba, de ez az élmény a tagbaszakadt harcost viselte meg ismét a legjobban.
– Ke'fril ökle tágítsa ki a seggét annak, aki ezt kitalálta! – emlegette fel az Acél Titánt két öklendezés között, de hamar összeszedte magát. Gyakorlott mozdulattal akasztotta le hátáról és csatolta baljára az energiapajzsot, mely halk zizzenés kíséretében nyílt két-alkarnyi ernyővé. Szabad kezében egy gonoszul csillogó acélkardot tartott. A pajzs enyhe narancs derengése kísérteties fénybe burkolta a szűk folyosót és a padlón futó történelem előtti síneket. A járat, melybe érkeztek vagy tízméternyi hosszon nyílegyenesen vezetett előre, mielőtt egy terembe nyílt volna, amit az emberi szem számára sötétség borított.
– Jacobien, te menj előre és derítsd fel a terepet. Ha jól sejtem, a te korcs fajtád lát a legjobban közülünk. – bökött Lex a fejével bérence felé. A szavakat parancsolóan, megszokásból köpte a hegyes fülű szerzetnek.

Amaz bólintott, majd mint egy árnyék megindult előre. Fel sem vette megbízója durvaságát, hisz már hozzászokott ehhez az emberektől. Még a saját anyjától sem kapott mást, aki hamar eltaszította magától, mert nem tudta elviselni, hogy ő is egy ilyen korcsot hozott a világra. Egy tündérkölyköt, ami semmire sem jó. Szerencsére azonban rátalált egy hozzá hasonlóakból álló közösség fürkésze, így megmenekült az éhhaláltól és egy újabb esélyt kapott az élettől, amit annyira imádott. Ezért hát bármit megtett, hogy kiélvezze minden percét, részt vegyen az összes kínálkozó kalandjában. Égjen, lángoljon, mint a legfényesebb fáklya!
Tapasztalt lopakodóként úgy haladt előre a szinte fedezék nélküli folyosó sötétjében, hogy még társai is csak néha-néha pillantották meg libbenő köpenyét. Nem telt bele sok idő és vissza is tért. Szemében azonban vad félelem csillogott, nyoma sem volt a korábbi kalandvágynak.
– Erről nem volt szó varázsló! – dadogta – Ez a valami ott bent...
– Hová hoztál minket megint te kutyafattya! – fogyott el a harcos türelme társa félelme láttán. Már az indulásuk után nem sokkal elkezdte idegesíteni a terkeni lekezelő, mindent és mindenkit semmibe vevő modora, és ez a feszültség az egyre újabb bonyodalmak láttán csak nőttön nőtt benne, mígnem elérte azt a szintet, ahol már a pénz és jutalom sem számítottak.
Lex nem késlekedett. Társai félelme és dühe láttán a misztikus tudományok általa ismert legmagasabb, és egyben legveszélyesebb köréhez nyúlt. Nyugalmat erőltetett magára és tökéletesen kiürítette a zavaró gondolatokat fejéből, hogy megacélozza saját lényegét, majd kinyúlt egyenest a másik kettő eleven, lüktető belső magja felé. Tisztában volt vele, hogy most olyan vizekre evez, amely próbára teszi a legszilárdabb akaratú, vagy legnagyobb tudású misztikusokat is. Az elemekkel-, vagy bármilyen élettelen-, tudattalan tárggyal mágiát űzni egy dolog, de egy élő, személyiséggel rendelkező teremtmény lényegét megérinteni valakinek a saját puszta lényegével megint csak más. A földnek, fémeknek, vagy még akár egy egyszerű növénynek is könnyen meg lehetett ismerni az igazi valóját, azt a mágikus magot, ami benne szunnyad és azzá teszi, ami, de egy értelmes lény ezektől merőben eltérő. Azt az érzelmei, szokásai és tapasztalatai olyan komplexszé formálják, amelyre nem lehet eléggé felkészülni; és ki tudja, mi lakozik legbelül? Mi az, ami megérinti a mágust magát, és akár egy életre eltorzíthatja úgy, hogy észre sem veszi?
Mindezek tudatában Lex hideg logikával, a kockázatokat mérlegelve döntött, és formálni kezdte a szavakat, melyek Sven és Jacobien legmélyére hatoltak.
– Bátorság és bajtársiasság barátaim. – hangsúlyozta ki az utolsó szót, miközben a hangján keresztül utat engedett önnön lényegének, hogy közvetlenül érintkezhessen a többiekével. Ez az erőszak olyan durva formája volt, melyet lehetetlen leírni. Mint mikor egy erőszaktevő martalóc veti rá magát egy hamvas fiatal lányra, aki először sír, vergődik és menekülni próbál, de végül úgyis az erő győz, megtöri és el is torzítja az ellenállni próbáló akaratot.
– Tudom, hogy megrettent titeket a kihívás, de a jutalom is királyi lesz. Bízzatok bennem és nem eshet bajotok, hisz jól ismertek.
– Nem úgy gondoltam, barátom. Tudod, hogy mindig állom a szavam. Még az életem árán is. – mondta a bajtársiasság és rendíthetetlen barátság érzésével eltelt veterán, miután feleszmélt hipnotikus rémálmából, mely csak egy szemvillanásig tartott, de örök lenyomatot hagyott lelkében.
– Ahogy én is! Pengém és tudásom a tiéd. – csatlakozott Jacobien, de szavai valahogy hidegebben csengtek mint korábban, és az átszellemült mondandó ellenére hangjában arrogancia csendült.