Új Hajnal vándorai

Az alku már megköttetett I./III.

A történet, melyben Lex Margrel találkozik az Utazóval és szembesül saját lelkének sötétségével, miközben az áhított hatalmat hajszolja.

I.

Csend ülte meg a termet, mikor a három alak belépett az ősi tudástól terhes helységbe. Csak a keleti fal mellett emelkedő utazókapu felszínének halvány derengése hozott némi fényt az amúgy ablaktalan csarnokba, ahol ki tudja mióta nem járt senki. A levegő is áporodott volt, de legalább hűvös a sivatag forrósága után, mely egyes mesék szerint nemcsak az óvatlan utazó testét, hanem lelkét is elemésztheti.
– Szerencséd van varázsló! – szólalt meg a nagydarab, szakállas férfi, aki utolsónak lépett ki az ajtónyílásból – Ha te is szétkenődtél volna a falon, mint Dorik, akkor most ballaghatnánk vissza abba az istenverte porfészekbe. – folytatta, miközben elpattintott egy fényrudat, hogy valamit lássanak is abból, ahová érkeztek. A rúdból áradó kékes fény kísérteties derengésbe burkolta a tagbaszakadt, bőr és fém vértdarabokat viselő szakállas embert, és elég világot biztosított ahhoz is, hogy némiképp lássanak maguk körül.
– Ne járjon annyit a szád! – válaszolt metsző hangon a kackiás bajszú társa, aki a terkeni sereg megtépázott, fehér egyenruháját viselte – Ha engem is megölt volna a kapu, akkor te, meg a sunyi haverod most a hullámat kutatnátok át, hogy lenyúljátok mindenem és egy álló hétig vedeljetek meg kurvázzatok Bazárvárosban.
– Az bizony meglehet. – dörmögte az orra alá a hegyes fülű harmadik.
A vékony, fehér ruhás katona ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a vitát, és felsőbbrendűségének teljes tudatában mutatott félreérthetetlenül a könyvekkel telezsúfolt hatalmas szoba különböző pontjai felé. A két másik tudta a dolgát, így neki is láttak felderíteni a helyet, hisz ezért fizették őket.

Három nappal ezelőtt találkoztak a vezetőjükkel Bazárváros egyik legrosszabb hírű lebujában. Az egyenruhás idegen – aki Lex Margrelként mutatkozott be – olyan kísérőket keresett, akik nem kérdeznek és nem riadnak vissza, ha valakinek esetleg be kell törni a fejét. Így most itt voltak ebben az évezredes romban, ami úgy borult föléjük, mint egy kripta falai.
– Ti átnézitek ezt a helységet én meg a szomszéd szobát. – mondta Lex – Bármit elvihettek, de a könyv az enyém! – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, majd óvatosan ő is egy fényrudat húzott elő, és lassan megindult előre.

A szomszédos helyiség jóval kisebb volt, mint az, ahová érkeztek, de a falakat itt is plafonig érő könyvespolcok és rég halott gépezetek paneljei, képernyői borították.
– Ez akár napokig is eltarthat – gondolta a ruganyos léptű varázsló, majd óvatosan odasétált a legbaloldalibb polchoz.

Órák telhettek el, az idő számolatlanul folyt, míg a volt terkeni katona magányba burkolózva a könyvet kereste, amit a látómedence ígért neki. A szoba túlvilági csendjét csak néha zavarta meg egy-egy, a szomszédból átszűrődő zaj, ahogy Lex két társa felprédálta a rég letűnt óvilág maradványait. 

– Keselyűk! Barbár vadállatok! De pont ilyenekre van szükségem – gondolta a magában és elmélyülve folytatta a kutatást a fényrúd derengésénél.
A rudakat maga és társai számára Bafune, a technika istenének papjaitól vásárolta, akiktől bár felállt a hátán a szőr, de ettől függetlenül a jéghideg csuhásoktól csodás dolgokat lehetett beszerezni, ha valaki ismerte a módját és legfőképp az árát.
     A kutatás közben teljesen elmerülve az óvilág titkos tudását hordozó terem csodáiban szinte nem is figyelt környezetére, ami meglepően szokatlan volt az edzett katonától, de izgalma nagyobb volt óvatosságánál. A már lassan egy éve megtalált látómedence ugyanis olyan tudást ígért neki, mellyel megismerheti a világégés előtti civilizációk gépeinek lényegét. Azt a lényeget, mely minden élő és élettelen magját alkotja és ezt megérintve, óvatos szobrászként formálva a titkos tanok kiválasztott mesterei uralmuk alá hajthatják azokat. Azonban ez a tudás veszélyeket is rejtett magában. Minden kiválasztott hallott már meséket olyanokról, akik vigyázatlanul, kellő megismerés és tapasztalat nélkül nyúltak ezekhez a magvakhoz, és a kozmikus energiák törvényei alapján nem csak azok, de ők maguk is megváltoztak. Kiégett, géplelkű zombikká váltak, mikor meg akarták érinteni az ősök gépeiben lakó igazságot, vagy elevenen égtek el önnön lelküknek tüzében, mikor a perzselő őselemet akarták uralmuk alá hajtani.
Így, a keresés közben nem figyelt fel arra, mintha fényrúdja ereje egyszeriben megnőtt volna. Mitha visszaverné valami a kék-ezüst sugarakat.
– Isten hozott nálam. Végre találkozhatunk Lex Margrel! – Csendült egy hideg, kegyetlen, az időn és téren túlról szóló hang.
Lex megperdült, és egy villanásnyi idő alatt elméjébe idézte a tűz lényegét, hogy tudatán átszűrve pusztító lángtengerbe boríthassa a váratlan látogatót, ha ez szükségesnek bizonyul. Nem könyörgött az erőért és nem is hívta tisztelettel teljes áhítattal, hanem elvette azt, mert megvolt hozzá az ereje és tudása. Megtehette. Nem törődött a kockázattal. Sőt, élvezte is, ahogy a lángok igazi valója megérinti a lelkét és eltölti tomboló erejével.
Amivel szembe találta magát azonban még őt is meglepte. Egy fél ember magas, díszesen kimunkált fémkeretes tükör lebegett előtte, mely korábban még a falon függött. A tükörből pedig egy tökéletességében félelmetes, izzó szemű, acélos bőrű alak meredt rá. Ajkain gúnyos félmosoly bujkált. Az időn és téren túli lény tekintete szinte a földhöz szegezte a harcedzett terkenit. Arcvonásaiból a parancsoló és mindent eltipró erő lenyűgöző érzete sugárzott. Lex megborzongott, de azonnal felmérte, hogy most nem mutathat félelmet. Nem, vagy ez a valami elevenen felfalja a lelkét. Elemészti a zabolátlan erejével.