Jikook ~This is love.~ /2. évad/

1. rész "Végtelen fehérség"

*Jungkook szemszöge*
Sötétség vett körül, a fejem majd' szét ment. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de összefolyva emberek kiáltását, szirénák hangját halottam, é s talán valaki még rázogatott is. Nem voltam benne biztos. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan miről beszélnek. Minden visszhangzott és összefolyt az autók suhanásának hangjával. Később szúrásokat éreztem a bőrömön. Nem reagáltam. Nem tudtam reagálni.

A sötétség pillanatokon belül végtelen fehérséggé változott. Nyugtató volt, ám egyben frusztráló is. Elképzeltem, ahogy futok a fehér rengetegben. Kerestem valamit. Vagy valakit.
Hiányzik Jimin. Jimin. De ki is az a Jimin?

Az egyetlen, amire emlékszem vele kapcsolatban az az, hogy nagyon fontos számomra. De miért nem emlékszem rá? Miért nem tudom hogy hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok itt?

Sírni akartam, de nem tudtam. Mozdulni akartam, de nem ment. Kiáltani akartam, ám ez is lehetetlennek bizonyult. Mintha le lennék kötözve, de úgy, hogy levegőt is alig kapok. Az ízületeim nem mozdultak.

- Jeon Jungkook... - hallottam egy női hangot

Nem kristály tisztán, de hallottam.

Jeon Jungkook. Ez én vagyok.

Fejembe ismét erős fájdalom nyílalt.

- Ugye emlékszel...

Nem értettem, hogy mit mondott pontosan.

- Bang Nari. A-

A mi? Megőrjít ez a visszhang!

- Érted? A barátnőd vagyok, és sajnálom ami történt.

A barátnőm? A barátnőm. Bang Nari. Emlékszem.

Nyikorog az ajtó. Talán kinyílt.

- Nari! - egy mély férfi hang.

- Taehyung...

Taehyung.

- Beszélhetnék vele négyszemközt?

Az ajtó megint kinyílt,majd hatalmas csapódást követve csukódott be. Besípolt a fülem.

- ... Jimin hibája.

Annyi kérdésem volt. És egyre sem kaptam választ. A kommunikáció esélye abban az állapotban egyenlő volt a nullával.

Nincs rosszabb annál, mint amikor hallasz és észlelsz mindent, ami körülötted történik, hallod hogy kérdezgetnek, hogy nyugtatgatnak, hogy semmi baj nem lesz, fogják a kezed és sírnak melletted, de te mégsem tudod átölelni őket és azt mondani, "jól vagyok". Mert még ha te így is érzed, az igazság az, hogy nem vagy jól. A nagy fehér semmiség vett körül. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

- Nem Jimin hibája. A baleseted. Az én hibám. Én...- elcsuklott a hangja.

Pedig már kezdtem tisztábban hallani.

- Én, Kim Taehyung... Elvettem Jimin telefonját. Én írtam neked az üzenetet. Sajnálom..

Üzenet? Milyen üzenet? Milyen baleset?

Baleset.

Az autó fénye. A szirénák. Az összemosódott képek és hangok. Hát persze. Baleset.

- Megyek a többiek után. Nem szabadott volna bejönnöm. Holnap találkozunk.

Még egy ajtó csapódás. A szoba üres. Gondolom.

Nem voltam álmos. Azt sem tudtam, mennyi az idő. Az idő megtudakolása is egy lett volna a tömérdek kérdéseim közül.

Az elveszett időérzékemnek köszönhetően fogalmam sincs mennyi idő telt el addig, amíg valaki ismét bejött.

A hangja. Ismerős volt. Kiabált. Sírt. Azt mondja, neki kellett volna a helyemben lennie.

Éreztem, ahogy megölel. Szívverésem felgyorsult. Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna azt, amit olyan hosszú ideje keresek.

Ez erőt adott. Látni akartam. Próbáltam kinyitni a szemem. Először nem sikerült, de én nem álltam hagytam fel a próbálkozással. Addig erőlködtem, míg nagy nehezen újra megláttam a körülöttem lévő világot. A fehér falakat.

Elegem van a fehér színből.

A sötétbarna hajú férfi. És mellette mégegy. 

Egy nővér. És alig pár másodperc múlva újra képes vagyok magamtól lélegezni. Megkönnyebbültem, de nem értettem, miért vannak itt ezek az emberek.

- Tudod, mi a neved, ugye? - szólalt meg az egyik.

Jeon Jungkook. A lány az előbb... - vagy tegnap? Vagy múlt héten? - azt mondta.

- Tudom, mi a nevem. De... ti kik vagytok?

Mihelyt ez a kérdés elhagyta a számat, az egyik férfi szeme könnyekkel telt meg. Azt mondta, ne viccelődjek. Miért viccelődnék idegenekkel?

- PARK JIMIN VAGYOK!!

Park Jimin. Jimin. Fontos számomra. De miért is?

A fejemben Nari hangját hallottam:
"... Jimin hibája."

Nari mondta egyáltalán? Vagy Taehyung?

Vajon azt mondta hogy az ő hibája? Vagy azt, hogy nem az ő hibája?

Lehet, hogy azért fontos nekem, mert ő okozta a balesetet. Igen, ez logikus.

- Nari azt mondta, hogy maradjak távol tőled.

Elküldtem.

Ő már a földet verte. Féltem.

De... tőle féltem? Vagy inkább attól, hogy megbántom? Attól miért félnék?

Nem értettem semmit. Ismét nem tudtam miért érzem azt, amit.

- Szeretlek, Jeon Jungkook. - suttogta, majd elhagyta a szobát.

Most már tudtam sírni. Mozogni is tudtam. És akár még kiáltani is, de maradtam a halk zokogásnál.

A másik férfi nem sokkal később kiment Jimin után.

Jimin.

Olyan kényelmes ezt kimondani.

- Jimin. -ismételtem el halkan.

* Jimin szemszöge *
Nem sokkal utánam Tae is kijött.

- Most hova mész? Meg sem várod, hogy az orvos mit mond?

- Nem érdekel.

Ah, kit áltatok? Még szép, hogy érdekel.

Az orvos pár perc múlva bement Jungkook kórtermébe.

Görcsösen ültem az ajtóval szembeni széken. A lábfejemmel doboltam a padlón. Gondolkodni sem tudtam.

Az a tíz perc, amíg az orvos benn volt, legalább egy órának tűnt.

Mikor végre kijött, felugrottam és megkérdeztem, mi a helyzet. Könnyeimet még mindig nem tudtam visszafogni.

- Valószínűleg amnézia. A sérülés az agyának az émlékeiért felelős részét is érte. Ilyenkor általában a betegek a hiányzó emlékeiket kitalált történetekkel helyettesítik, illetve orvosi kutatások úgy tartják, az esetek többségében a kómás beteg hallja, amit körülötte beszélnek. Mások úgy tartják, hogy csak az üresség van jelen.

- És hogyan lehet visszahozni az emlékeit? Mondja, hogy van rá valami mód!

- Semmi képpen ne bombázza hirtelen több dologgal. A legjobb talán az lenne, ha egyszerre egy ember beszélne vele és szép lassan adagolná be neki az együtt töltött napok egy pár emlékét. Az talán hatásos lenne.

- Talán? - kérdeztem vissza.

- Sajnálom, az amnéziára nem találtak fel mesterséges gyógymódot. Még elvégzünk egy CT-t és egy MRI-t, illetve vért veszünk. Ha megvannak az eredmények, értesítjük önöket.

Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam megköszönni - Tae megtette helyettem -, mert egyszerűen úgy éreztem, nincs mit megköszönni. Persze, ha ők nincsenek, meg is halhatott volna.

De ez rosszabb. Életben van, és nem tudja hogy ki vagyok.