Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Egy🍀

Nem értettem, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Ha az nem lett volna elég, hogy ez volt életem első repülőútja és hatalmas munkámba telt, mire meggyőztem a szüleimet, hogy elengedjenek egy idegen országba tanulni, erre még a bőröndöm valahol elszublimált az éterbe. Olyan tipikus.

A biztonság kedvéért újból átellenőriztem a szalagon lévő csomagokat, azonban a bőröndöm még mindig nem termett ott misztikus módon a semmiből. Lemondóan sóhajtottam egyet, aztán utolsó reménysugárként megindultam az egyik ablak felé. Mikor odaértem, kissé lehajtottam a fejem és tétován bekukucskáltam az üvegen.
– Miben segíthetek? – kérdezte barátságosan egy hatvanas éveiben járó, őszülő nő. Ahogy megszólalt, egy kissé meglepődtem. Ugyan angolul beszélt, de mégis teljesen máshogyan hangzott, mint amihez hozzá voltam szokva. Úgy látszik, nem csak legenda, hogy az íreknek furcsa akcentusuk van.
– Öhm...elnézést, már vagy fél órája szóltam, hogy eltűntek a csomagjaim ám még mindig semmi sem történt – hangsúlyoztam a problémát.
– Nagyon sajnálom, de sajnos én semmit sem tudok tenni önért – csóválta meg a fejét szomorúan mosolyogva.

Már éppen vissza akartam kérdezni, hogy akkor mégis ki a franc tud bármit is tenni itt, mikor hirtelen megakadt a szemem egy srácon, aki tőlem kissé messzebb, éppen a kijárat irányába sétált. Körülbelül velem egyidős lehetett. Szőkés, kócosan beállított haja volt és a térdénél szakadt, kék farmert viselt egy fekete pólóval kiegészítve. Azonban nem a megjelenése volt az, ami miatt nem tudtam róla levenni a tekintetem. Pusztán az az apró tény ragadta meg a figyelmem, hogy a csávó KIBASZOTTUL AZ ÉN BŐRÖNDÖMET HÚZTA. Pislogtam két nagyot, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak az elmém játszik velem. Talán csak túlságosan rágörcsöltem a dologra.

Újból szemügyre vettem a srácot, azonban még mindig teljesen tisztán láttam, ahogy a csomagom fülét markolássza. Még a banda logós matrica is ott díszelgett rajta, amit ráragasztottam, hogy biztosan megismerjem.

Ennek tudatában egy másodpercet sem fecsérelve, rögtön elkezdtem a csávó felé rohanni. Féltem, hogy ha kimegy az ajtón, soha többé nem találom meg, így megszaporázva a lépteimet futottam az irányába. Mikor hirtelen bevágtam elé, ő egy kissé hátrahőkölt és lefékezett.
– Bocsi...de ez az enyém – mutattam az említett tárgyra kissé lihegve, mindenféle körítés nélkül. Rám nézett és megrázta a fejét.
– Bocsi, de nem – szögezte le, aztán újból elindult a kijárat felé.

Hogy...mi?

Rögtön elkaptam a karját és visszarántottam.
– Már megbocsáss, de volnál szíves elengedni? Elég sok dolgom van még – nézett rám ingerülten, aztán újból megpróbált megindulni, ám én nem engedtem el a csuklóját – Már nem azért de...
– Előbb te volnál szíves visszaadni a bőröndömet? – fogtam meg az említett tárgyat, de mikor megpróbáltam elvenni tőle, ő is megragadta és visszahúzta. Megpróbáltam újra, ám neki sem változott a szándéka és megint visszarántotta. Ez most komoly? Miért kell nekem ilyeneket átélnem? Mit vétettem?
– Te nem vagy normális! Mindjárt szólok a biztonságiaknak! – emelte fel a hangját, miközben ide-oda ráncigáltuk azt a szerencsétlen utazótáskát.
– Te vádolsz meg, miközben éppen el akarod lopni a bőröndöm??? – akadtam ki teljesen.

Hatalmas szerencsénkre a biztonsági őr pont abban a pillanatban jelent meg mellettünk, megakadályozva, hogy esetlegesen eldurvuljon a helyzet.
– Probléma van, uraim? – nézett ránk szórakozottan és látszott rajta, hogy egyáltalán nem vesz minket komolyan.
– Ez a személy el akarja tulajdonítani a csomagomat – mutatott rám a srác és jelentőségteljesen az őrre nézett, aki azonban nem viszonozta a pillantást.
– Elnézést, de te miről beszélsz? Ez az enyém. Ott van rajta a matrica is, amit még indulás előtt ragasztottam fel – mutattam a logóra, ami ott díszelgett a műanyag felület közepén. Már vártam, hogy mivel vág megint vissza, ám nem szólalt meg. Meredten nézte a kis képet majd, átfutott egy rémült kifejezés az arcán. Talán rájött, hogy igazam van?
– Biztos ráragasztottad, amíg nem figyeltem – közölte teljes lelki nyugalommal.
– Csak nyissák ki és nézzek meg, hogy mi van benne! – mordult fel az őr, aztán hátat fordított és elsétált. Valószínűleg neki is elege lett a szituációból.

Szúrós szemmel vizslattuk egymást, miközben a csávó lassú mozdulatokkal leguggolt és elkezdte kicipzározni a bőröndöt. Mikor végzett, kitárta a táskát, az elénk táruló holmik pedig nem túl nagy meglepetésemre az enyéim voltak.
– Most nehogy azt mondd, hogy ezek a te cuccaid mert... – kezdtem bele, ám a szőke srác kitörésszerű pánikrohama félbeszakított.
– Mégis hol van az én bőröndöm??? Ilyen nincs! Nem lehet igaz, baszki! – toporzékolt és elkezdett rángatózni meg csapkodni. Őszintén boldoggá tett a látvány.
– Te... – szegezte rám hirtelen a tekintetét – Miattad van az egész! Miért nem írtad fel arra a kurva címkére a neved???
– Tessék? – hökkentem meg – Minden jogom megvan, hogy ne írjak semmit oda. Ráadásul akkor te sem írtad rá, ha ezért keverted össze – húztam fel a szemöldököm.
– Én direkt így akartam – vonta meg a vállát, én pedig nem tudtam felfogni, mégis hogyan képes azt gondolni, hogy igaza van.

Mielőtt azonban még bármit is szólhattam volna, hirtelen újból mellettünk termett a biztonsági őr. Tekintete ide-oda cikázott köztünk, miközben egy pontosan ugyanolyan bőröndöt tartott maga előtt, mint az enyém.
– Ez lenne az elveszett darab? – nézett ránk enyhén kimerülten.
– Huh, igen! Köszönöm! – vette át az őrtől a srác megkönnyebbült arckifejezést vágva, aki csak sóhajtott egyet és gyorsan magunkra hagyott minket.

A férfi távozása után csak némán álltunk egymással szemben pár másodpercen keresztül, én pedig vártam, hogy bocsánatot kérjen. A srác egy kicsit megmozdult, miközben lelki szemeim előtt már előre láttam a diadalittas jelenetet. Azonban ahelyett, hogy egy szót is szót volna hozzám, egyszerűen csak fogta magát, hátat fordított és elsétált. Bármiféle reakció nélkül. Csak úgy.

Ahogy néztem a távolodó alakját, legszívesebben utána kiáltottam volna valamit, azonban visszafogtam magam és csak a gondolataimban illettem meg őt különböző jelzőkkel. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadott volna, hogy ennyire felhúzzam magam ezen az idiótán. Végre eljutottam arra a helyre, amiről hónapok óta ábrándoztam és már csak egy negyven perces zötykölődés választott el álmaim iskolájától.

Ennek tudatában elengedve a dühömet, mosolyogva léptem ki az ajtón, megérezve a bőrömön a nyár utolsó napsugarait.
– Vigyázz Dublin, mert jövök! – suttogtam magamnak, aztán elindultam az információs táblák irányába, hogy megnézzem, mikor megy a legközelebbi busz be a városba.

Akkor még nem tudtam.