Tudod, van egy érzés, mikor meglátsz egy helyet, mely igazán fontos számodra. Picsába a kinézetével, egyszerűen fontos, mindentől függetlenül. Maguk az emlékek, jók s rosszak egyaránt. Az a bizonyos fordulópont, mikor az életed más útra kanyarodott valamilyen értelemben. A folyosón sétálva, pontosan engem is ez a különös, kissé nyomasztó érzés fogott el, s belépve a régi ”szobámba”, millió egy emlék. A poszterek, Kurt Cobain, Lukács Laci és a többi személyiségemet kifejező dolgok ugyanúgy ott pihentek, bár kicsit porosan. Biztos voltam benne, hogy igenis aludt itt már több ismeretlen is, mióta elmentem, mégis egy pillanatra olyan volt, mintha ez a szoba csak és kizárólag engem illetett meg mindig is. Tovább haladtam a folyosón, és megpillantottam a régi, kissé kopottas barna padot. Emlékszel? Lehetséges, hogy nem, hiszen te akkor még nem voltál, legalábbis velem. Talán a legeslegszebb emlék köt ehhez a padhoz, és lehetséges, hogy pár perc múlva már a legfájdalmasabb is..De engedd hogy elmeséljem.
Pár egyedül töltött éjszaka után, a kórház dohos hangulatán merengve, más lett, illetve nem is..más lettem. Tudod, mikor azon a bizonyos napon, az ebédem előtt, infúzión kijöttél a szobádból, s tekinteted megakadt rajtam. Egészen eljöttél az ajtómig, és ott kezdődött minden.
-Nem szeretnél beszélgetni egy kicsit?
Jól tudtam, hogy éppen a kedvenc elnyűtt pizsamámban ülök, bizonyára nem a legvonzóbb kinézettel, ami nem kicsit fusztrált. De rád mosolyogtam, és örömmel válaszoltam. Emlékszel még a padunkra? Ott volt az első beszélgetésünk, és az utolsó is, valószínűleg. A probléma ott kezdődik, hogy sejtésem sincs, miről is folyt a téma kettőnk között, de bizonyára szuper izgalmas volt. Szemeid néztem, és nem tudtam levenni róluk az enyéimet. Más vagy, mint a többi. Szó szerint. A pierchingjeid, a fültágítód, akár a hosszú hajad is mondhatnám,vagy a stílusod, de én ezt a személyiségedre értem. De miről is beszélek, hiszen ilyenkor még nem is ismertelek, csupán felkattant bennem az a bizonyos ”izé” mikor rád pillantottam. Ne tagadd, tudod jól hogy miről beszélek, hiszen nagyon sokáig érezted ezt te is. Visszatérve, társalgásunk közepében, megjelent egy lány, ki egyenesen megállt előtted. Vörös haja, zöld málhazsákja, és Green Day-feliratú pólója alapján sejtettem, hogy ő is a mi stílusunkat képviseli. A mai napig emlékszem arra a nézésre. Ahogy ő rá emelted tekinteted, annyi érzelem áradt belőle, amit talán egy ember át sem él egész életében. Felkeltél, picit talán erőtlenül, és karjaid közé zártad. Leheletnyi csókot adtál neki, és a lehető legőszintébben néztél rá. Gondolom, ilyen az, ha valaki ölni tudna a másikért. Mikor tudod, hogy titeket egymásnak teremtettek, és így kerek a világ. Esküszöm, ennél szebbet soha életemben nem láttam. Mintha ti ketten egy test, s egy lélek lettetek volna(...)
Még aznap délután, szokásomhoz híven, éppen firkálgattam valamit az értéktelen füzetembe, láttam, pakolsz. Eltetted a töltődet, a ruháid, és beágyaztál. Sejtettem mire készülsz, mégsem akartam elhinni, hogy máris elmész, mikor annyira szimpatikus vagy nekem! Odaadtad neki a csomagjaid, és nyomtál egy puszit a homlokára. Egyenesen bejöttél a szobámba ismételten, s közölted, hogy kiengedtek, és most elmész. Mosolyogtam rád, és minden jót kívántam. Talán még pár másodpercig álltál ott, utána intettél, és kiléptél az üvegajtón. Megfogtad a kezét, és együtt sétáltatok ki a látóvilágomból.
Abban a pár napban, míg én továbbra is ott tartózkodtam, (most már nélküled) azon gondolkodtam, hogy valahol legeslegbelül mindenki ilyen érzésre vágyik, és talán a mesék is erről szólnak....
Öt hónap telt el azóta, és én már alig emlékeztem a szemeid fantáziával teli zöld színére. Néha néha eszembe jutottál, és olyankor mindig elmosolyodtam. Természetesen még ott, az öreg padon,a közösségi oldalon is megkerestél, az indokkal, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, mikor már nem leszünk ezen a siralmas helyen. Képeidet kidobta a hírfolyam sokszor, amiken vele voltál, azzal a gyönyörű lánnyal, a másik feleddel, amikre öröm volt rápillantani. De tényleg..Már nem is emlékszem, talán egy szombati napon lehetett, mikor arra lettem figyelmes, hogy valahogy ez megváltozott. Hirtelen minden eltűnt, mintha nem is lett volna. A megosztott idézetek, a lélegzetelállító képek amiket kiraktatok, mintha meg sem történtek volna. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történt, mi a hiba? Lehet problémát találni egy ilyen tökéletesnek látszó kapcsolatban? Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam elfelejteni a dolgot, de csak nem ment. Addig addig rágódtam ezen, hogy rád írtam, hátha válaszolsz, és beavatsz a történetbe, annak ellenére, hogy alig ismerlek. Itt követtem el, a második hibát. Ha belegondolok, mi lett volna, ha nem teszem meg...
Alig telt el pár perc, máris jelzett a telefonom, hogy bizony reagáltál az üzenetemre, bár nem úgy ahogy én azt vártam. A szavaidon sugárzott az érdeklődés, a kedvesség. Leírtad, hogy sokkal jobban vagy, és mi újság veled mostanában, persze engem is kérdeztél, hogy ki e engedtek már. Viszont arról, hogy mi történt, egy szóval sem írtál. Őszintén szólva nem érdekelt, boldog voltam, hogy így alakult. Attól a naptól kezdve, beszélgetéseink mindennapossá váltak, és bizony, szerettél nekem regényeket írni. Hulla fáradtan, még hajnali egykor is a válaszodra vártam, és nem érdekelt a fáradtságom. Mikor öt percig nem írtam neked vissza, és láttam, hogy tíz olvasatlan üzenet, csak is tőled. Mikor veled beszéltem, megszűnt minden ami addig fontos volt, és csak te léteztél. Teltek a hetek, és kezdtelek kiismerni. A hangulat ingadozásaidat, hogy éppen miről szeretnél beszélni, tudtam a vágyaidról, az érzéseidről. A fejemben összeállt a kép rólad. Lényegében erősnek mutatod magad, de belül cseppet sem vagy az..Megnyíltál nekem, és elárultad, mennyire fáj, hogy ő ott hagyott, egyedül. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, hiszen tudtam, hogy neked mennyire rossz ez. Próbáltam ápolni a lelked, kisebb-nagyobb sikerekkel, de legbelül össze voltál törve, vagyis ha úgy vesszük, még most is. Emlékszel, mikor legelőször írtad nekem, hogy mennyire örülsz hogy megismerkedhettél velem? A szívem össze-vissza hevesen vert, és nem tudtam mit érzek. Félni kezdtem attól, hogy talán túl fontossá váltál számomra. És így teltek még el szép, hosszú hetek, olykor jókedvűen, olykor a sírás szélén, mindez miattad. Amikor megkérdezted, hogy találkozunk e, talán azon a napon úgy nézhettem ki, mintha a számra fagyott volna a mosolyom. Örömmel mondtam neked igent, hiszen már a lehető leghalványabban emlékeztem csak vonásaidra. Találkánkat Budapestre beszéltük meg, de semmi flancos helyre. Csak egy szimpla kis beszélgetős, csendesebb bárba. Fogalmam sem volt, mi lesz, hogy lesz, így hogy csak az interneten beszéltünk szinte, és még mindig ott motoszkált bennem a tudat, mi lesz, ha túlságosan megszeretlek. De hát vágjunk bele, hiszen nincs értelme emiatt tönkretenni egy ilyen remek barátságot.
Mikor feltűntél a tömegben a hely előtt, azonnal megismertelek. Hajad ugyanúgy hátra volt fogva, a jellegzetes pierchingjeid, és azok a nagyon jól kinéző fültágítóid. Elém álltál, és kissé finoman, adtál két puszit az arcomra. (Mellékesen, azok a zöld szemeid, semmit nem változtak) Kikértük az első italunkat, és picit megszeppenve ültünk mind a ketten. Igen, még te is, habár tudom hogy tagadod. De az, hogy mennyire hasonlítunk, hamar feloldotta a feszült hangulatot közöttünk. Egyből lett közös téma, olykor vicces, olykor komoly. Hidd el, ha akkor azt mondod nekem, hogy oldjak meg egy másodfokú egyenletet, én megtettem volna. Egy valamit viszont nem tudtál elég jól titkolni. Szemeidből hiányzott az a tűz, amit akkor láttam, mikor először találkoztunk. Valami megtört benned, és én jól sejtettem hogy mi az, de nem akartam firtatni. Szóba került az iskola, az osztálytársak, barátok, zenekarok, edzések, és a jövendőbeli terveink. Lenyűgözően jó este volt azon a nyári napon. Emlékszel, mikor véletlenül egyszerre nyúltunk a pohárhoz, és összeért a kezünk? Nem húztuk el, csak pár másodperc múlva. Lopva rádpillantottam, és elfordultam félmosollyal a számon. Esküszöm, mintha újra tizenkét éves lettem volna! De már akkor tudtam, neked ez más...
Az első találkozónk óta, sok másik is megejtődött, és egyre jobban éreztem magam veled, ha ezt lehetett fokozni. Teljesen felszabadult vagyok veled, érzem, az enyém a világ. Valld be, valamilyen szinten téged is átjárt ez az érzés. Szépen csendesen jöttél, és lassan lételemmé váltál. A legjobb barátomnak mondhattalak, és úgy gondolom, te is engem. Voltak napok, mikor nem írtál, de tudtam, rossz hangulatodban vagy, s nem szabad zaklatni. Nem vagy egy könnyű eset, és ezt elfogadtam. De mi lenne, hogyha az lennél? Egyáltalán nem lenne ilyen őrült veled az életem. Emlékszel, mikor együtt voltunk koncerten? És nem ez a lényeg, hanem ami utána következik. Sikeresen lekéstem, persze miattad az utolsó vonatomat, ami indult volna, így beletörődtem, a pályaudvaron alszom. Te ezt nem hagytad. Megkértél, hogy menjek veled, mert azon az éjszakán én nálad fogok aludni ha kismanók potyognak le az égből is. Bevallom, pánikoltam. Tudtam, már régóta van bennem egy érzés, aminek nem lenne szabad ott lennie, neked pedig még akkor sem láttam a régi tüzet a szemeiden. De belementem, hiszen veled nem lehetett vitatkozni sohasem. Ha valamit eldöntesz, annak úgy is kell lennie. Bevezettél a szobádba, ami tükrözte a jellemedet. Sok plakát, sok kép, és még több fekete szín. Kerestem a kanapét, amin aludni gondoltam, de te csak ráztad a fejed, miközben az ágyadra néztél. Közelebb léptél, és a kezembe nyomtál egy szintén zenekaros, fekete pólódat. Itt volt az a rész, mikor teljesen lefagytam, és csak álltam ott. Tudtam jól, legjobb barátok vagyunk, és ennek persze hogy néha természetesnek kellene lennie. De számomra régen nem volt az...Elvonultam, felkaptam a pólót, kiengedtem a hajam, és belélegeztem a fürdőszoba illatát. 100%-ig e te illatod volt. Csendesen benyitottam a szobádba, hiába közölted, anyukád nagyon mélyen alszik, és nem kell lábujjhegyen járkálnom. Te már csupán egy alsónadrágban, és trikóban voltál, álmosnak látszottál. Hosszú volt az éjszaka, én sem vágytam másra, csak arra, hogy végre pihenhessek. (Talán ez nem teljesen igaz..) Egy szó mint száz, lefeküdtem melléd, a lehető legtávolabb tőled az ágy szélére. Emlékszel arra a beszélgetésre ami aznap este lefolyt köztünk? Nem hiába mondják, hogy este nyíltabbak vagyunk. Még mindig nem voltál a régi önmagad, és nem is leszel soha többé, bevallottad. Az a lány, mikor téged ott hagyott, vitt belőled is egy részt, melyet sohasem fogsz vissza kapni. De bevallottad azt is, hogy megváltoztattalak, és mennyire fontos vagyok számodra. Szívemet megint csak a heves ritmus kapta el, és az a bizsergő érzés(...)
Hajnal lehetett, mikor kinyílt a szemem, a szobád ablakán beáramló gyönyörő napfelkelte fényére. Félálomban voltam még, de éreztelek, egészen közel vagy hozzám, s átkarolsz. A mai napig nem éreztem annál jobban magam, mint akkor, abban a percben. Biztonságban voltam, és tudom, te soha nem hagynál el. Te vagy az egyetlen hibám, az, hogy túlságosan is sokat érzek, most már nem is tagadhatom. Gondolatmenetemet megzavartad, te is felébredtél. Mosolyogtál, és egy pillanatra egészen boldognak tűntél. Nem akartam cifrázni a dolgot, sem túlbonyolítani, ezért lassan kibújtam az ölelésedből, hogy magamra kaphassam a ruhámat, és minél előbb kijuthassak ebből a keserédes helyzetből. Te maradásra akartál bírni, de nem engedtem neked akkor az egyszer. Megköszöntem, hogy adtál egy helyet, ahol meghúzhattam magam, és elindultam a leghamarabbi vonathoz amire feltudtam szállni. A felhők kékségében a te lelkedet láttam, és a fák zöldében a szemeidet. Tudtam jól, ennek egyszer vége lesz, hiszen ez a kapcsolat így nem egészséges, bármennyire is érzem azt, a hiányodba bizony belehalnék. Aznap, már írtál nekem, megint csak regényt, szeretsz magadról beszélni, most már jól tudom. A telefonom jelzett, kaptam az értesítést, de most nem tőled. (Illetve nem csak tőled) A kórház volt az, várnak vissza szeretettel kontrollra a következő hónap elején. Te azonnal felajánlottad, hogy velem tartasz, hiszen miért ne. De addig volt még időnk..
Találkoztunk ismét, és ismét, szinte minden olyan helyet bejártunk, ahol tudtuk, jól fogjuk magunkat érezni. Meséltél nekem arról, hogy milyen tetoválást szeretnél, és hová. Percről percre jobban kötődtem hozzád, és te is hozzám. De a tudat megvolt, hogy ez nem ugyanolyan...
A kórház előtti legutolsó találkozásunk egy rockboltan volt, ahol ruhát szándékoztam venni. Szerettük azt a helyet, minden fekete volt, és jobbnál jobb zenék szóltak a hangszórókban. Válogattam a sok ezer póló között, és egyszer csak megtaláltam a nekem tökéletes Nirvana-feliratúat, egy fölső polcon. Te éppen előtte álltál, én meg le akartam szedni. Olyan közel voltunk egymáshoz egy pillanatig..Szemeid a számra szegeződtek, és az enyimeim szintén a tiedre. Közelebb hajoltál, s kezeddel megfogtad az arcom. Tökéletes volt minden, de a gondolat beugrott. A szikra felőled még mindig nincs meg, és nem is lesz soha. Elhúzódtam tőled, és kissé félrefordítottam a fejem, hogy ne lásd, könnyes lettem. Megfogtam egy random nadrágot, és besiettem vele a próbafülkébe. Le kellett kicsit higgadnom, összeszednem magam, hiszen elvarázsoltál, ahogy előtte még senki más nem tette. Pár percet vett igénybe ez a folyamat, utána erőt vettem magamon, és eléd álltam. Mintha semmi sem történt volna, ugyanúgy folytattuk a beszélgetésünket az eladós lányok bunkó viselkedéséről...
Eljött a nap, mikor vissza kellett mennünk a helyre, ahol először láttalak..vele. A lánnyal, aki kiölte belőled azt a csodálatos szikrát, ami sohasem fog visszatérni már. Az idő is borongós volt, szinte már síros hangulatban. Mint mindig, mikor meglátlak, egy percig elgondolkodom, hogyan lehetsz te ilyen tökéletlenül tökéletes. Belsőddel, s külsőddel egyaránt. Ismét puszit adtál az arcomra, és együtt sétáltunk be a kórterembe. Tudtam mi vár ott, és nem a rengeteg vizsgálatra értettem. Persze, azok is elmaradhatatlanul fontosak voltak (bár nem nekem). A folyosó, a szobák, az ajtók, az illat...semmi sem változott. Minket leszámítva, a kaplcsolatunkat. Leültünk a rozoga padra, és most itt vagyunk, egymás szemét bámulva.
-Nem tudtam, hogy te ezt az egészet így látod..ez...
Hangod mély volt, és nem hagytam hogy befejezd a mondatodat. Nem szerettelek volna hallani, hiszen megtörtem volna.
-Ne...Ne mondj semmit, csak hallgass. Azon az éjszakán, emlékszel ugye? Egy percig minden tökéletes volt. Úgy éreztem, az enyém vagy, és én a tied. Hogy velünk is történhet olyan csodás dolog, ami veletek történt. Hiszen, én legbelül, ezt akartam. Mikor ott voltunk a boltban, semmire sem vágytam jobban, mint hogy megcsókolj. Nem éreztem ilyet, ilyen különös érzést, mint irántad ebben a pillanatban is érzek. Persze, szerettem már én is mást, de ez nem olyan. Úgy érzem, mintha a másik felem lennél. És tudom, te is szeretsz velem lenni. De mikor belenézek a szemeidbe, nem látom azt a fényt, azt a szikrázást, mint ahogy rá néztél. Sohasem fogsz úgy szeretni, mint őt tetted..Neked ő volt a mindened, és most is az. Ahogyan rá néztél, amit éreztél iránta, azt nem fogod irántam érezni, te is tudod. Kimondom, szeretlek. De nekem ez így túlságosan fájdalmas, hiszen a lételememmé váltál. Átsegítettél az éjszakán, s a fáradt nappalon.
Kezedbe fogtad a kezeimet, de elhúztam. Láttam, könnycsepp gördül le az arcodon, és az enyémen is patakzott már. Feláltam mellőled, te ugyanezt tetted, de én csak ráztam a fejem. Mondani akartál valamit, de a torkodon akadt a szó. Nem kellettek szavak. Lassan, könnyes szemmel, s összetörve távolodni kezdtem tőled, de nem fordítottam neked hátat. Láttam, ahogy az öreg padra rogysz, s a kezeidbe temeted az arcodat. Megtörtél, de kibírod, hiszen én sosem voltam, és nem is leszek ő, akit nem tudsz elengedni. Én nem vagyok neked az a lány, bármennyire is fáj...
Elértem a kijáratot, és abban a pillanatban megfordultam. Akkor láttalak téged utoljára.
Két hónap telt el. Nem beszéltük át a napokat, nem találkoztunk, s nem is írtál, sőt még ismerősök sem voltunk. A fejemben a kép rólad, halványodni kezdett, de nem teljesen. Ahányszor meglátok egy hosszú, barna hajú pierchinges, fültágítós srácot, egy ütemet kihagy a szívem. Gondolataimba nagyon sokszor szerepelsz, de idővel ez is el fog múlni..El foglak feledni téged, akiért az életemet odaadtam volna. Találkozni fogok majd mással, sok idő elteltével. De egy dolgot elvettél tőlem, amit már sohasem fogok visszakapni. A szikra, kihunyt a szememből, s igazam lett.
A régi, kopottas padon volt az utolsó beszélgetésünk.
