Happened

27. fejezet ~ Búcsú Madridtól

- Megvan Neymar száma?- lep meg ma már sokadjára.

- Ismered Neymart?- terelem kicsit a témát.

- Igen- válaszol szűkszavúan- akkor felhívhatom?- fészkelődik karjaimban.

Lemondóan felsóhajtok és tárcsázni kezdem telefonomon a brazilt. Kate arcán egy halvány mosoly jelenik meg, minek közepette bevonul a fürdőszobába telefonálni. Szívesen kihallgatnám a beszélgetésüket, de inkább tartom magamat és a most éppen műsoron lévő kosárlabda mérkőzésbe kapcsolódom be.

Egy jó fél órával később ér véget a meccs, amin a Barcelona fölényes győzelmet arat az idegenben játszó Laboral Kutxa ellen. Unottan állok fel a fekete bőrből és eltűnődöm azon, hogy mi is lett a szőke lánnyal, így egy hirtelen jött ötlet következtében kopogok a fürdőajtón. Válasz nem jön bentről, ezért újra próbálkozom, azonban, amikor ismét néma marad Kate hangja, benyitok. A brit lány a földön ücsörögve szorongatja szürke telefonomat a kezében. Nem mondok semmit, csak mellé kuporodok. Ismét az ölembe hajtja fejét és elterül a földön. Arcát simogatom miközben ő a körmeivel játszik. Így látni őt, meghökkentő. A mindig erős és vidám lánynak szinte nyoma sincsen.

- James- simít végig arcélemen, amitől libabőrös leszek.

Elfordítom arcomat, nem akarok hülyeséget csinálni, de utánam nyúl és lehúz magához. Ujjait tarkómra csúsztatja és megemeli fejét, ezzel elérve, hogy ajkaink összeérjenek.

- Kate, tudod, hogy nem fogok tudni leállni- morgom halkan szájába.

Válaszul csak beleharap alsó ajkamba, amire teljesen elveszítem a fejemet. Kiéhezve kapok szája után. Amint megérzem nyelvét találkozni az enyémmel már semmi sem érdekel, csak a vágyaimnak élek.

(...)

Catherine Clark

02. Október; Madrid, Spanyolország

Reggel James agyában ébredek. Megbántam e akármit is, amit tegnap tettem? Nem. Egy cseppet sem. Hogy miért pont James? Magam sem tudom, talán a Cristianoval való minimális hasonlóságukban köszönhető.

Felveszem a földről a kolumbiai tegnapi pólóját és magamra aggatom, mivel nem találom már az ágyban a férfit. Az újszerű, nehéz mahagóni ajtót óvatosan nyitom ki, nehogy valaki olyanba botoljak, akibe nem kellene. Amint átlépem a hálószoba küszöbét furcsa érzés kerít hatalmába, mintha figyelnének. Paranoiásan lépkedek be a hatalmas nappaliba, de mikor egy éles női hangot hallok meg hátam mögül még az ütő is megáll bennem.

- Senorita Emma- sipákol valaki mögülem spanyolul, amire azonnal megpördülök, szóval tényleg figyeltek- oh, elnézést azt hittem ön Emma, de akkor mégsem.- legyint a hatvanas éveiben járó nő.- Adalia vagyok, James bejárónője- ereszt meg egy halvány mosolyt felém.- Ő kért meg, hogy adjam ezt át- indul meg felém- a ház előtt találta- kotorássza elő telefonomat a sötétkék kötényének egyik apró zsebéből.

Ráncos ujjain már meglátszik a kor. Figyelve veszem el telefonomat, nem szeretnék megint napokig mindenféle civilizációtól elzártan élni. Amint újra birtokomban tudhatom a készüléket megnyomom a már jól ismert home gombot. Délelőtt fél tizenegy pontosan, vagyis az edzés már javában folyik, minden bizonyára ezért nem találom a házban a focistát.

A rengeteg nem fogadott hívás és üzenet közül kizárólag apát hívom vissza, míg az szöveges részeket meg sem nyitom. Fülemhez emelve a telefont sétálok vissza James egyik szobájába, ahol elkezdem összeszedni a ruháimat.