Swimming Is My Life

3. rész

- Nem maradsz itt estére?
Tekintete döbbent volt, láthatóan nem számított rá, hogy ilyet kérdezek.
- A szüleid? - kérdezte felvont szemöldökkel én meg csak hanyagul megrántottam a vállam.
- Dolgoznak, úgy tűnik nem jönnek haza, azt írták, hogy nyugodtan hívjalak át ha nem akarok egyedül lenni. Szóval? Mit szólsz?
Pár másodpercig szüntelenül meredt rám, aztán csak mosolyogva bólintott.
- Tudom mit hol találok, szóval öltözz és aludj! Nem, semmi de! - ripakodott rám, mikor már épp ellenkeztem volna.
- Igenis, apuci - majd lassan elkezdtem sétálni a szobám felé, félúton voltam a lépcsőn mikor megszédültem, és már majdnem elestem mikor Des elkapott.
- Hohó, mondom ágyba és ne a kórházba! - én csak rötyögtem kicsit aztán felértem a szokásos falak közé.
Des úgy gondolta fél szemét mindig rajtam tartja, de olyannyira fáradt voltam, hogy leküzdöttem kislányos zavaromat és nekiálltam vetkőzni. Már csak fehérnemű volt rajtam, mikor Desi bejött a szobámba plussz párnával és takaróval. Na de az milyen kellemetlen, hogy mikor meglátott elejtette. Én csak pislogtam, éreztem, ahogy az összes vér az arcomba szökik, szívem vadul dobogott, tüdőmben pedig bennrekedt a levegő. Így álltunk kb 2 percig, aztán megemberelte magát és kissé vörös fejjel fordult el.
- Sajnálom - jött felém halk hangja, sütött róla mennyire zavarban van, pedig amúgy mellékesen megmondva, nem először lát így.
- Semmi gond, végül is olyan, mintha bikini lenne - mosolyodtam el majd felkaptam magamra Des egy régebbi pólóját, amit már lassan 3 hónapja magamnál tartok. - Megfordulhatsz.
Lassan megfordult, félve, hogy még mindig úgy állok ott, de aztán megint elpirult mikor meglátott. Mi történik vele? Tán tetszek neki?
- Az volt a kedvenc pólóm - biggyesztette le gyerekesen az ajkait mire muszály voltam elmosolyodni.
- Nos, nekem is a kedvencem - néztem rá kacéran majd rákacsintottam mire játékosan felhúzta a szemöldökét.
- Már halálra csikiztelek volna, ha nem vagy épp beteg - közölte velem "fenyegetően", két kezét pedig csípőjére tette, ahogy az öreg nénik is szokták, így kénytelen voltam felnevetni. Aztán ő is nevetni kezdett. Ott voltunk a szobámban, mindkettem pizsamában - ami nálam az ő pólóját és bugyit jelent -, nevettünk, de az is lehet, hogy ezzel próbáltuk elfedni az előbbi igen kínos jeleneteket.
Viszont rájottem, hogy a melltartó még rajtam van, szóval hátat fordítottam és gyorsan, póló alatt levettem magamról a fekete csipkés, igen dögös darabot és gyorsan behajítottam a fehérneműs fiókba, aztan az ágyba rohantam, és magamra húztam a takarót. Mi tagadás, zavarban voltam. Ő is hozta a cuccát, ami azóta is a parkettán hevert és befészkelte magát mellém. Én pedig hozzábújtam, mert nem először voltunk ebben a testhelyzetben, de mégis valami megváltozott. Én tudom, vagyis talán biztos vagyok abban, hogy szeretem. De nem csak barátilag. Nagyon régóta ott van már nekem, és valóban igaz lehet, hogy lány és fiú barátság nem létezik, mert az egyik mindig többet érez. Jelen esetben én.
Tudom, hogy ő is szeret engem. Csak éppen nem szerelemből. Legalábbis ebben eddig 100 százalékig biztos voltam, de a mai után őszintén nem tudom. Nem tudom miért karolt át nyílt utcán, mintha a barátnője lennék, és hiába tűnt ez egy szokványos mozdulatsornak Tőle, úgy éreztem megváltozott valami. Aztán a buszon is. Teljesen közvetlen volt velem, mintha közölni akarta volna az utasokkal, hogy Ő nekem Valaki, valaki aki ezt megteheti. És meg is teszi.
Akármennyire is örülök ennek, félek. Félek, hogy tönkremegy a barátságunk. Félek, hogy csak én látok ebbe bele dolgokat, amik igazából nem is léteznek. Félek, hogy elveszítem.
De az is lehet, hogy csak azért ilyen, mert a legjobb barátok vagyunk és ma van az "évfordulónk"? Én ezt nem értem.
- Min gondolkodsz? - kérdezte a fülembe suttogva, ami közelsége miatt elég hangosnak bizonyult, hogy kirángasson a gondolatmenetemből. Kicsit megugrottam mire azonnal reagált, karjait szorosan derekam köré fonta. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
Én meg csak megráztam a fejem és arca felé fordultam és mellkasáról pillogtam fel álmosan.
- Csak kettőnkről. Elképesztő, mennyi ideje itt vagy nekem, és félek, hogy ez nem lesz sokáig így - mondtam el bánatom, mire orron pöckölt, így kénytelen voltam kicsit felhúzni aminek következtetében kicsit összeráncoltam. Des szerint ez aranyos. Most is melegen mosolygott rám, szinte simogatta a szívem. Én csak sértődötten belemorzsoltam az orrom pólójába, mire felkuncogott és rázkódni kezdett a mellkasa, na meg az én fejem is.
- Hogy hagyhatnám, hogy vége legyen? Szeretlek, törpe.
Többször is kimondtuk már, de most azzal a hangsúllyal mondta, ami képes volt zavarba hozni egy pillanat alatt.
- Én is szeretlek - motyogtam, aztán olyannyira rám jött az álmosság, hogy egyből bealudtam, pedig még hallottam, hogy Desi beszélni kezd, de nem tudom mit mondott.
Álmomban egy gyönyörű helyen jártam, felismertem, hisz már voltam ott régebben. Brazíliában álltam, történetesen Rióban, ahol idén megrendezésre kerülnek az olimpiai játékok. Először még a parton sétáltam, aztán már az uszodában. Szurkolók ültek a lelátókon, rengeteg zászló lebegett. Meglepetésemre volt, aki a nevemet kiabálta. Ott volt a családom, ott voltak a barátaim. Ott volt Desi, aki hatalmas, büszke mosollyal nézett, majd felmutatta a hüvelykujját biztatás képp.
Aztán ismét körülnéztem. Rajtam kívül még kilencen áltak a rajtkövek előtt. Némelyiküket - sokukat - felismertem, hisz voltak olyan úszók itt, akik világszerte elismertek. A kilences rajtkőnél egy ausztrál lány, aki gyorsúszásban jeleskedik leginkább, vegyes váltón is szokott indulni. Láttam a TV-ben, de a nevére nem emlékszem. Mellettem a hármas rajtkőnél a magyar versenyző, Hosszú Katinka állt és az (gondolom) edzőjével beszélt, aki meglehetősen jól nézett ki. Aztán mégnagyobb hangzavar lett, amint megszólalt a verseny kezdetét jelző hang. Mindenki levette a melegítőjét és elvégezte az előkészületeket. Én is felvettem a szemüvegem, ami hatására minden kicsit kékebbnek tűnt. Aztán a rajtkőhöz léptem és végigsimítottam a kicsit érdes, kék felületen. Négyes rajtkő. Szeretem ezt a számot.
Én is felálltam és vettem egy mély levegőt. Éreztem a helység melegét, éreztem a klór szagát. Éreztem a feszültséget és a reményt. A mellettem álló lánytól féltem legjobban. A magyar szurkolók örjöngtek. A TV-sek élőben közvetítettek.
Megpöcköltem a szemüvegem és felvettem a kezdőállást. Mintha a hangokat elvágták volna, már nem hallottam semmit, csak a szívem ütemes dobbanásait. Erősen koncentráltam, hogy a reakcióidőm megközelítse az ellenfelemét. Szinte csak kettőnket, és kettőnk elkülönített hosszát láttam. Aztán éles sípszó töltötte be a teret, és ugrottam. Úgy éreztem, jól indultam. Amint beérkeztem a vízbe, átjárt egy pillanatra a hideg, de aztán újra elöntöttba forróság. Boldog voltam, hogy ott lehettem. Ott Rióban, ott a vízben, de főként ott, az Olimpián.
Aztán mintha az érzést elvágták volna, eltűnt.
Felébredtem.

---------------------------

Mit gondoltok a részről? Szeretném látni a véleményeteket.^^

Ti is szurkoltatok Katinkának? Mit gondoltok, szerintetek is elképesztő volt?

Gondoltátok volna, hogy világcsúcs születik?❤

Miben reménykedtek a következő részek felől? Vajon mik fognak történni?

Továbbá köszönöm a sok támogatást!😘