Puzzle a múltból

Harmincötödik fejezet

Nem sokkal azután, hogy Lil és Niall elmentek, a gyerekek felébredtek. Először nem volt baj, mert még kicsit hullakómásak voltak, de ahogy kiment az álom a szemükből, hirtelen mindegyiknek kellett valami. És még csak nem is úgy voltam, hogy leteszem őket a padlóra, hadd játszanak, mert a gyerekszobában voltunk, miközben szinte minden játék lent, a nappaliban. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, mikor láttam, hogy hamarosan kitör a hiszti. Nem tudtam, mit is csináljak. Három bömbölő gyerekre nem igazán voltam felkészülve, se testileg, se lelkileg. Aztán eszembe jutott valami. 

- Ha megígéritek nekem, hogy jók lesztek, akkor kereken egy perc múlva itt leszek, és leviszlek titeket, hogy aztán jót mulathassunk, rendben? Kérlek titeket, el ne törjön a mécses, mert akkor nem lesz túl jó a hangulat... - adtam nekik egy puszit, és konkrétan rohantam, hogy meg tudjam csinálni, amit terveztem. Miután végeztem a nappaliban, mint a szélvész száguldottam vissza hozzájuk, és hál' Istennek, nem sírtak. 

- Rendben. Akkor most leviszem az én nagy fiam. Addig kérlek szépen Riri, vigyázz Danre, oksi? - adtam a lányomnak egy cuppanósat, majd lesétáltam. Chris azonnal elindult a kedvenc játékai irányába, így félelem nélkül hagytam ott, mert tudtam, hogy a következő negyed órában semmi sem fogja tudni elvonni a figyelmét. Mire visszaértem, Dan arca kissé el volt kámpicsorodva, de Ad nagyon édesen ott ült mellette, és simogatni próbálta.

- Ez az én nagy lányom. Imádlak - kaptam fel, és az orrommal megcsikiztem a nyakánál, mert tudtam, hogy ott nagyon csikis, és mindig élvezi. Ezúttal sem maradt el a kacagás, ami Danre is átragadt. Miután mindkettőjükkel leértem, és elhelyezkedtek,a telefonom után nyúltam. Gondoltam, felhívom anyát, hogy jöjjön át segíteni, hogy egyszerűbben boldoguljak. Aztán arra gondoltam, hogy apa vagyok, és nem is olyan sokára nekem lesz három babám, akiket majd el kell tudnom látni, és meg kell őket vigasztalni, meg hasonlók. Szóval a telefon maradt a konyhapulton, én meg visszamentem a nappaliba. Örömmel láttam, hogy a tervem bevált. Még korábban láttam, hogy Lilnek megvan az összes One Direction album. Gondoltam, jobban mondva reméltem, hogy a gyerekekre nyugtató hatással lesz majd a banda zenéje, és láthatólag nem is tévedtem. Öröm volt nézni, ahogy felfedeznek mindent, és elmerülnek egyes játékok használatban. Még a kicsi Dan is elmélyülten csócsálta a kedvenc rongyállatkáját, annak ellenére, hogy a napokban volt négy hónapos. Hihetetlen, hogy a születése óta mennyit változott...

A merengésemből és a játékból a csengő hangja szakított ki.

- Nyitva van, bújj be! - kiáltottam el magam, mert sejtettem, hogy a srácok lesznek azok. Így nem kicsit lepődtem meg, amikor Emma hangját hallottam meg magam mögött.

- Szia, apuci! 

- Em? Mit keresel te itt? És egyáltalán, honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Igen, neked is szia, én is örülök, hogy láthatlak. Az előbb voltam nálatok, és anyukád mondta, hogy itt próbálkozzak. Bár nem nagyon örült nekem.

- Igen, anya most biztosan ki van bukva, és nemsokára be fog állítani valami pitiáner dolog  miatt. Miben segíthetek? Gyere, ülj le ide hozzánk, csak vedd le a cipőd - intettem neki.

- Igazából csak látni akartalak. Mióta otthagytalak akkor este, nem találkoztunk, és hiányoztál - ült le a két fiú közé. 

- Te is eszembe jutottál azóta, de nem mondanám, hogy a nap minden percében rád gondoltam, bocsi. Pár napja jöttek haza, és azóta ki se mozdultam innen, haza se mentem. Minden rendben köztünk Lillel, és az így a jó. 

- Ennek nagyon örülök - mosolygott, és őszintének tűnt a szemében tükröződő szomorúság ellenére is.  - Ő most hol van? Szeretnék neki bemutatkozni, és  elmondani, hogy mi történt köztünk.