Nem úgy kezdődött (Jerrie fanfic)

A füzet

A mai napot megint a turnébuszon kezdtük, utaztunk tovább a következő helyszínre, koncert, turnébusz, következő helyszín, koncert, busz, város, koncert, busz...
Kicsit már elmúlt a kezdeti zsongás, kezdtünk belefásulni az egyhangú napok egymásutániságába, és hiába élveztünk minden egyes színpadon töltött percet, a napok többi része nagyrészt unalmas volt, épp ezért elhatároztuk, hogy nekiállunk a következő albumnak, még ha csak szövegszinten is.

A nappali részlegben feküdtünk mind a négyen, a tv háttérzajkén funkcionált, középen egy füzet, nyitva az utolsó oldalak egyikén, telefirkálva ötletekkel.

- Be fog telni a füzet.. - szólalt meg Leigh-Anne elmélázva. - És legközelebb este állunk csak meg, nem tudunk újat venni. Van valakinél egy üres?
- Hmm, nálam van, a táskám oldalzsebében. - szóltam közbe, emlékezve, hogy elraktam egy füzetet, mikor elindultunk.
- Megyek, idehozom... - nyújtózkodott Jade, és elindult az ágyak felé.
Nekem meg leesett. A francba, persze, hogy elraktam egy füzetet, hiszen abba írtam indulás előtt. És mit írtam!
- Jade! - pattantam fel, és kirohantam a szobából. De elkéstem, Jade ott állt az ágyak közti folyosón, némán, kezében a füzet, közben könnyek csorogtak le az arcán. Fenébe, fenébe, fenébe, fenébe...

- Jade! Meg tudom magyarázni! Meg tudom... Jade ekkor felnézett, az arcán semmi más, csak értetlenség, fájdalom, és szeretet.
- Ó, Pez... - és szorosan megölelt, orrát a hajamba fúrta, és halkan hüppögött. Én is átkaroltam, és csendben simogattam a hátát.
- Ne sírj, baba... Utállak sírni látni. - tartottam el magamtól egy kicsit, a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit, a szemébe néztem, és ismét elvesztem a tekintetében. Azon kaptam magam, hogy közelebb hajolok, ő is közelebb hajolt, az orrunk súrolta egymásét, én még egyszer kérdőn ránéztem, és mikor láttam, hogy a szemei le vannak hunyva, megcsókoltam. Ezúttal én őt. Egyik kezem a hajába csúszott, a másikkal a derekánál fogva húztam közelebb magamhoz, a nyelvem finoman végigsimított alsóajkán, mintegy engedélyt kérve, ő pedig készségesen megadta azt, a nyelvem átsiklott a szájába, és lassú, de annál szenvedélyesebb csatát vívott az övével az irányításért.

- Mi tart ennyi ideig... Ó, jézusakareszten, nem szóltam semmit, megyek is, itt se voltam! - hallottuk Leigh hangját, majd távolodó lépteit, aki nyilván észrevette, mi történik, és úgy döntött, jobb ha lelép.

Jade-del teljesen elvörösödve néztünk össze, még mindig szorosan összepréselődve, egymást átkarolva.

- Khm... Legalább már nem sírsz.. - kacsintottam rá kimondva az első gondolatot, ami az eszembe jutott.

- Már nem... Most nem, még nem. Pez, meg kell ígérned, hogy amint kettesben leszünk, elmondod, miért! - könyörgött tágra nyílt szemekkel.
- Megígérem. Holnap szabad a délutánunk, elvihetlek valahová kajálni... Ha neked is jó úgy. - mondtam félrebillentett fejjel, a választ várva.
- Elvinnél? - kérdezte kacsintva, nekem meg egyből leesett, mire gondol, és ismét fülig vörösödtem. Nem randira akartam hívni elsősorban, bár ha ő úgy gondolja, hogy ez randi, én nem fogok tiltakozni.
- De szívesen elmegyek veled, akár így, akár úgy... - mondta, majd gyorsan megpuszilta az arcom, és visszalibegett a nappaliba.
Én még jó öt percet álltam ott, próbálva összeszedni magam, próbálva feldolgozni a történteket. Tehát. Jade rájött, hogy öngyilkos akarok lenni. Aztán megcsókoltam. És ő visszacsókolt. És Leigh-Anne látta a csókot. Most nem tudom, hogy ez végül jól sült el, vagy nem...

Pár perc múlva csatlakoztam a többiekhez, Jesy és Leigh csupán egy kérdő tekintetet vetett rám, és amikor Jade-re néztem, csak vállat vont, és annyit tátogott, hogy "elintéztem". Bár azt nem tudom, hogy ez alatt pontosan mit értett, de amíg nincs baj, addig oké.

Másnap délelőtt volt egy rádióinterjúnk, utána pedig elengedtek minket, szigorúan meghagyva, hogy hányra kell visszaérnünk a buszhoz, mielőtt indulunk tovább.
Én megragadtam Jade kezét, mikor láttam, hogy Jesy és Leigh elindultak egy másik irányba, és kézenfogva vezettem egy kis étterem felé, amit még legutóbbi itt-tartózkodásunk során fedeztünk fel Claud-dal. Egy kisebb étterem volt, aranyosan, szinte kuckósan berendezve.
Jade-del beültünk az egyik sarokba, egyrészt azért, hogy a rajongók ne vegyenek észre minket, másrészt azért, mert nem akartam, hogy rajta kívül bárki hallja, amit mondani fogok.

Miután kihozták a rendelésünket, Jade intett a kezével, hogy kezdjek bele...
És én elmondtam neki mindent, amit eddig senkinek nem mondtam el. Miután szakítottunk Zaynnel, Jade-nek majdnem mindent elmondtam, de az a majdnem...
A majdnembe nem fért bele egy csomó minden.

Eddig nem mondtam el azt, hogy Zayn mennyire jól játszotta a szerepét: a kívülállóknak a tökéletes barát oldalát mutatta, aki minden nap felhív, amikor csak ideje van rá, aki folyton csak nekem smsezik, aki randikra visz bármikor, amikor találkozunk... Aha. Csakhogy Zayn minden volt, csak tökéltes barát nem.
Nem volt kedves sem, mikor kettesben voltunk. Mikor kettesben voltunk, akkor előjött belőle az, amit rajtam kívül senki nem látott belőle.
Előjött az arrogáns, sznob, elkényeztetett, akaratos, szemétláda énje.
Csinálnom kellett, amit mondott. Úgy értem, mindent, amit mondott.

És a mindenbe beletartozik az is, hogy le kellett feküdnöm vele. Minden egyes alkalommal az akaratom ellenére. Mert ezt csinálják a párok, nem? Van szexuális életük... De én nem akartam Zaynnel semmi ilyesmit csinálni, olyannyira nem, hogy mikor végül szakított velem, inkább örültem, mint sírtam, mert ez azt jelentette, hogy legalább soha többet nem kell vele találkoznom. És hogy miért nem szóltam a menedzsmentnek? Mert azok meg telibe szarták az egészet, amíg az embereket érdekeltük, hiszen addig jött a pénz.
Nem érdekeltem senkit, és ha esetleg a szociáis médián keresztül tettem volna egy bejelentést, hogy "hé, ez az ember engem évek óta szexuálisan zaklat és bántalmaz!", akkor megkaptam volna mindent, amit a szakítás után kaptam...
Ribanc.
Undorító.
Nem tud énekelni.
Csúnya.
Csak lehúzod a bandát.
Szegény Zayn.
Miattad oszlott fel a One Direction.

És ez volt nagyjából annak az oka, amit tenni akarok.
Mert egy olyan világban, ahol ilyenek történnek, nem érdemes élni.

Valahol a monológom első felében Jade elsírta magát, és az asztal fölött összekulcsolta az ujjainkat. Én a magam részéről nem tudtam sírni, rég nem.
Egy ideig csend volt, majd Jade felállt, engem is magával húzva, és szorosan megölelt.

- De miért nem mondtad el ezt hamarabb? Miért nem mondtad el a lányoknak? Miért nem mondtad el nekem? - súgta a fülembe a visszafojtott sírástól kissé rekedtes hangon.
- Nem tudtam, hogyan lehetne... Meg már döntöttem. Sajnálom. - bontakoztam ki az ölelésből.
- Perrie, nem csinálhatod ezt! Te is tudod, hogy nem! A rajongóink felnéznek ránk, mert erősek vagyunk. Mert példát mutatunk nekik. Mert te példát mutatsz nekik, hogy szeressék önmagukat. Ha te meghalsz, ha te öngyilkos leszel, akkor nem lesz semmijük, amire támaszkodhatnak. Akkor nem lesz senki, akire támaszkodhatnak. Akkor nem lesz senki, akire támaszkodhatok... - mondta az utolsó mondatot már szinte suttogva.
- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek... - rázta meg a fejét. - Te vagy a legjobb barátom évek óta, mit legjobb barátom, a lelki társam vagy, és képes lennél.. Képes vagy itthagyni ezt az egészet, itthagyni a rajongókat, a lányokat, engem... - emelte fel a hangját mostmár kicsit indulatosan. - Lehet, hogy most nem ezt várnád, de önző vagy, Perrie, hihetetlenül önző! - halkult le a hangja a mondat végére. Még utoljára a szemembe nézett, majd megrázta a fejét, felkapta a kabátját, és úgy, ahogy volt, könnyáztatta arccal kiviharzott az étteremből.

----------------------------------------------------------------------

Sziasztok! :))
Itt az új rész, most egy kicsit hosszabb lett, remélem tetszeni fog. :)
Most ez elég random, de csak szerintem van valami gáz Jerrievel? Mármint élőben, értitek. Mert mostanában mindenhol Lerriet nyomatják, és az ausztráliai koncertek valamelyikén a Secret Love Song pt2-nál Perrie elsírta magát, és lement a színpadról, egy másik koncerten pedig ugyanígy a SLS-ben, Leigh részénél összenéztek Jade-del, és Perrie mondott valami olyasmit, hogy 'I don't wanna do that, Jade' (annál a résznél, mikor az a dalszöveg, hogy I don't wanna hide us away), és ott is nagyon törölgette a könnyeit... ( a videóban 4:14-től )