Nem úgy kezdődött (Jerrie fanfic)

Először

Mert az nem úgy kezdődött, hogy meg akartam ölni magam.
Az elején minden rendben volt.
Rendben voltunk.
Rendben voltam.

Most?
Most nem tudom.

De előbb röviden, az elejtétől: a nevem Perrie Edwards, a Little Mix nevű lánybanda tagja vagyok. Aki nem tudja, mi az a Little Mix: mi vagyunk az első és eddig egyetlen banda, aki megnyerte az X Factort, azóta pedig nem más, mint a Spice Girls rekordjait döntögetjük...

Remekül hangzik, nemde?
Remek is volt. Egy ideig.

Mert amikor megnyertük az X Factort, nem gondoltuk, hogy azt is számolni fogják, hogy hányszor lélegzünk egy nap. De így van, a fantasztikus menedzsmentnek és a még fantasztikusabb kiadónak köszönhetően minden lépésünk szabályozva van. Ebbe természetesen beleértve a kapcsolati kérdést is - merthogy ezzel kezdődött a baj.

Amikor először találkoztam Zayn Malikkal, azt gondoltam, miért is ne? Helyes volt, aranyos, udvarias. Csak akkor nem tudtam, hogy milyen remek színész.
Természetesen és nyilvánvalóan nem véletlenül futottunk össze, mindez a menedzsment ötlete volt, én pedig hülye fejjel belementem, hiszen egy dologban igazuk volt - rengeteget dobott a banda népszerűségén.

Perrie szemszöge

Lecsaptam a tollat az asztalra, majd a tenyerembe támasztottam a fejem. Amikor elgondolkodtam a naplóírás ötletén, nem tűnt ekkora baromságnak, ráadásul valahogy mindenképpen meg akartam magyarázni, amit teszek, és ez tűnt a legegyszerűbb módnak.
De most szimplán komplett idiótának éreztem magam. Soha, senki nem mondta, hogy lenne tehetségem az íráshoz, nem is értem, hogy gondoltam, hogy ez jó is lehet.

Felálltam az asztaltól, a füzetet pedig bevágtam a fiókba, majd megindultam az ajtó felé, útközben felkapva az utazótáskámat.
Az ajtóból visszanézve gyorsan átgondoltam, hogy mindent elraktam-e, majd egy kis sóhajjal visszaegyensúlyoztam, a nehéz táska súlyától kissé balra  dőlve kihorgásztam a füzetkét a fiókból, és begyömöszöltem az egyik oldalzsebbe.

A házból kilépve gondosan bezártam az ajtót, majd a kulcsot zsebre vágtam, és elindultam a turnébusz felé.
Amint a busz fedélzetére léptem, láttam, hogy mindenki jelen van, ezek szerint én voltam az utolsó.

A lányok egyből felpattantak, és egy hatalmas csoportos ölelésbe vontak.

-Mizu, Pez? - kérdezte Jesy az ölelésből kibontakozva, mosollyal az arcán.
Én csak vállatvontam, és megeresztettem felé egy félmosolyt.
-Melyik az én ágyam? - szólaltam meg végül.
-Az enyém felett, Jade-ével szemben, ha az megfelel. Jade alatt alszik Leigh, a srácok ágyai meg a busz végében vannak, egy függönnyel elválasztva. Bár nem tudom, a függöny minek, nem láthatnak olyat, amit eddig ne láttak volna... - jelent meg egy elgondolkodó kifejezés az arcán.
Előbbi megállapítása egyébként 100 százalékosan igaz, hiszen évek óta együtt utazzuk be velük az országot, és mivel mindezt egy aprócska buszban tesszük, nincs sok esélyünk a privációra.

-Persze, jó lesz feletted. - nevettem rá, majd elvonszoltam a táskámat az ágyak felé.
Jade ekkor már a sajátján feküdt, teljesen elmerülve a telefonjában, azonban a jól hallható-látható szerencsétlenkedésemre felkapta a fejét.
Először csak a szája széle kunkorodott fel, majd kicsit furán kezdte venni a levegőt, ahogy próbálta visszatartani a nevetést, végül nem bírta tovább, feladta, és egyszerűen elkezdett szakadni.

Én szemforgatva néztem rá, majd megkérdeztem: - Esetleg, ha kinevetted magad, segítesz is, Disney hercegnő?

- Peheerszehee.. Persze.. Igen, mindjárt, nembírom, meghalok. - mondta, miközben folytak a könnyei a nevetéstől. - Annyira vicces fejet vágtál, ne haragudj... - Mondta kissé lenyugodva, majd leugrott az ágyról.