Hana Yori Gravitation

Harmincharmadik fejezet

Kaoru idegesen és remegve ült a hátsó ülésen Hizakival együtt, miközben a Kuroyume család egyik sofőrje az autópályán haladt Kiotó felé. A fekete hajú fiú a szoknyáját markolta és előre nézett, miközben semmi más nem járt ugyanis a fejében, mint az, amit Sakuya mondott. Hogy Eiri mindent tud, hogy Eiri tud arról, ami egy éve New Yorkban történt. Kaoru fejében egymást kergették a borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok, így esélye sem volt megnyugodni. Meg kellett találnia Eirit, el kellett neki magyaráznia, hogy miért tette. Hogy Kitazawa Yuki gonosz volt, csak kihasználta Eirit, bántani akarta és ő meg akarta védeni. Meg kellett védenie, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz annak, aki a legfontosabb volt a számára. A könnyei már régen felszáradtak, de az arca merev volt, az idegesség tisztán látszott rajta.

Mielőtt elindultak volna Kiotóba, Kaoru megkérte Hizakit, menjenek el hozzájuk. Át akart öltözni, mivel az iskolai egyenruhában lélegezni is alig tudott. A megszokott ruhái, a fekete felsője, a fekete szoknyája és a fekete bakancsa valamiféle biztonságérzetet kölcsönöztek neki. Kényelmesek voltak, azokban érezte igazán jól magát. De még így sem bírta lecsillapítani hevesen dobogó szívét, ahogy pedig a szoknyáját szorította, az ujjpercei halál fehérekké váltak. Nem mintha a bőre nem lett volna amúgy is nagyon világos, de most még jobban kiütközött a különbség. Az arca sápadt volt az aggodalomtól és a félelemtől, szinte nem is érezte, ahogy Hizaki gyengéden odanyúl és kezét ráteszi Kaoru egyik kezére. Csak akkor ocsúdott fel, amikor óvatos, megnyugtató simogatást érzett az ujjain. Oldalra nézett és tekintete találkozott Hizakiéval. Az idősebb fiún egyáltalán nem látszott, hogy fel lenne zaklatva, a tekintete tiszta volt, barátságos és Kaoru elgondolkodott rajta, vajon hogy fog reagálni a másik, ha mindent megtud. Mert tisztában volt vele, hogy hamarosan Hizaki is tudni fogja, hogy ő, Tamaki Kaoru tavaly nyáron elvette egy ember életét. Hogy pisztollyal lelőtt valakit, aki fontos volt valaki másnak. Talán el fogja hagyni, talán gyilkosnak titulálja és végre leszáll róla. Kaoru gyengéden megremegett a gondolatra, hogy Eiri után talán Hizakit is elveszítheti. Nem mintha tisztázták volna, mi van kettőjük között, de Kaoru már megszokta Kuroyume Hizaki jelenlétét, nem gyűlölte őt többé. Az érzései bizonytalanok voltak, függetlenül attól, hogy Hikaru mit mondott. Kaoru nem érezte késznek magát arra, hogy egy újabb ember kilépjen az életéből és ő újra egyedül maradjon.

– Minden rendben lesz, Tamaki-kun – mondta halkan Hizaki és megszorította a fiú apró, világos bőrű kezét. – Én ott leszek melletted, bármi történjen is.

– Ne ígérj olyat, Kuroyume-chan, amit nem tudsz betartani – válaszolta Kaoru és elfordult.

Hizaki meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett rá a dologra. Már megszokta, hogy Kaoru bizalmatlan, hogy bezárkózik mások előtt, még akkor is, ha néha picit képes nyitni. Ezek után ő sem szólalt meg, de nem engedte el Kaoru kezét, aki nem is húzta el azt. Mintha mindketten tudták volna, hogy szükségük van egymásra. Vagy inkább Kaoru tisztában volt vele, hogy neki van szüksége Kuroyume Hizaki jelenlétére, ami olyan volt, mint egy mentőkötél az élet viharos tengerén. Vagy mint egy erős fal, ami kívül tartja az ellenséget és megvédi azt, akinek védelemre van szüksége. Kaoru rájött, hogy a nehézkesen induló kapcsolatuk ellenére Hizaki sosem bántotta őt. Mindig ott volt, amikor ő, Kaoru valami nehézséggel akadt szembe. Elmagyarázta neki a Játék okát és a kedvéért meg is szüntette azt. Tette mindezt úgy, hogy utána összekülönbözött a bátyjával, Griffel is. Kaoru tudta, hogy mennyi mindent köszönhet a fiúnak, de képtelen volt mindezeket szavakba is önteni.

– Köszönöm, Kuroyume-chan – szólalt meg Kaoru. Már alig negyed órára jártak Kiotótól.

– Szívesen, Tamaki-kun – bólintott Hizaki.