Amikor mennydörög

Ha menni kell

A vörösesbarna rózsafa asztalomnál ültem, a katasztrófa közepén. Egy mély sóhaj kíséretében ezüst színű, kocka alakú órámra pillantottam, miközben ütemesen doboltam a lábammal a tölgy padlón, Ma 3720 napja, hogy elhagytam a szülővárosom. Igen, számon tartom. Más talán otthonnak nevezné azt a helyet, ahol a családja, egykori barátai élnek, ahol megtette az első lépéseit, s kijárta a kötelező iskolai éveit, lélegzett s létezett, de én nem. A hálátlanságomat csak fokozta, hogy egy olyan helyet hagytam magam mögött, ahol mindent megkaptam. Szeretetet, gondoskodást, védelmet, s olyan jövőképet, melyek felé többen gondolkodás nélkül rohannának. Sokan önzőnek tartottak, de én élni akartam, nem csupán létezni.

Az érdekes az, hogy ebben a pillanatban 3720 perc választott el attól, hogy ismét visszatérjek, s szembenézzek a múltammal. 2 nap és 14 óra, hogy a repülőm felszálljon az európai Lancerből, célbavéve a kanadai Blueburnt. A matek mindig is ment, de a megfelelési kényszer, amit legszívesebben éles pengével vágnék ki a húsomból, újra tombolt. Ismét gyengének éreztem magam, ahogy elmémet beborították a búcsú emlékképei. Könyörgő ajkak, könnyes szemek, megvető pillantások. Titkon reménykedtem abban, hogy ez nem fog bekövetkezni, s önszántamból térek csak vissza, mikor készen állok. De az élet nem ilyen. Mi remélünk, a lét pedig cipel tűzőn-vizen át, mocsarakon s zord szirteken keresztül, a napfény és a zivatar nászában, erőszakosan. Néha hagy megpihenni, hogy levegőhöz jussunk a tenger felszínén lebegve, majd arcunkba kapjuk a könyörtelen morajlás vad tengercsapását. Sosem tudhatod mikor borul be az ég, s mikor jelennek meg az első napsugarak.

- Meadow, most beszéltem Mr. Fosterrel, fél óra múlva elviszi a hintaszéket. - kiabált a nappaliból Delaney, a lakótársam, és egyben a legjobb barátnőm.
- Máris megyek, köszönöm. - Masszíroztam meg a homlokomat pár körkörös mozdulattal, igyekezvén messzire űzni az aggasztó gondolataimat. Mr. Foster, születésnapra szánt hintaszéke volt az utolsó megrendelésem, amit elkészítettem az utazás előtt. Szoros volt a határidő, de mikor elmesélte a filmbe illően romantikus történetüket a feleségével, nem tudtam nemet mondani a faragott rózsákkal díszített, diófából születnivágyó bútordarabra. Gyengéim voltak a virágok, s igazából minden más is, ami a természethez ölelt mégközelebb.

A szüleim ezt sosem értették, ők mást képviseltek. A tudomány és a rohamos fejlődés voltak a hátszél, ami irányította őket, még ha az a természet ellen is szólt. Orvos szülők gyerekeként felnőni eggyet jelentett azzal, hogy én is erre a pályára lépek, s tovább viszem a szakmát, büszkévé téve őket és megtartva a társadalmi helyünket a rendszerben. Nos, nem így lett. Egyetem választás előtt közöltem mindenkivel, hogy nem megyek egyetemre, hanem bútorkészítő asztalos szakmát tanulok Európában.

Hogy miért pont Európa? Mert tudtam, ha Kanadában maradok, a szüleim ellehetetlenítik a tanulásomat. A bútorkészítés számukra egy alja munka volt az orvosláshoz képest. Teljesen lenézték, és megvetették az ötletem, mikor elmondtam nekik. Szárazan közölték, hogy egy fillérrel sem fognak támogatni, ha ezt az utat választom. Én döntöttem, és bíztam abban, hogy Európába már az ő kezük sem ér. A sok megvető pillantás, a csalódott sóhajok, könnyes szemek túlságosan is az emlékezetembe fúrták magukat, és mindennap meglengették előttem a bűntudat zászlaját. Viszont, ha maradok, eleget téve a nyomasztó elvárásoknak, saját magamat is ketrecbe zárom. Nem akartam rab lenni, sem olyan, aki mások életét éli. A búcsú fájó volt, de az önbecsülésem fontosabb. Ha ez önmagában nem lett volna elég, volt még ott is más, illetve mások, akik e felé a döntés felé tereltek, de ezt a részét a szívemnek hét lakat alatt tartottam, túlságosan fájt volna az emlékezés. Gyermeki szorongással bizakodtam, hogy az utazásom nem repít vissza szívem két, örökre elhagyott darabjának közelébe. Sokszor úgy gondoltam az érzelmek csak visszatartanak, de mégis nélkülözhetetlen volt a szív az élet dolgaihoz. Szívből szeretni sokszor a fájdalommal keringőzőtt együtt, így én inkább szívből dolgoztam helyette.