~A korona viharja~

~36~

Mindketten egy régen megtőrt szívek vagyunk, akik vissza vágynak az összetőrt felükhöz.



Az idő most is borús, mint amikor Evangelina és Druso esküvője volt. Csak annyi különbséggel, hogy a mai napon az ég bosszúsan dörgött és villámlott. Mintha az égiek csak haragudtak volna rám. Úgy gondolták, hogy én valami rosszat tettem. Hogy az Evangelinaval történtek után bűnös ként teszem be a lábamat a templomba, ahol fejemre fogják emelni az ország koronáját. 

Megérkezve a templom elé néztem végig az épületen. A szobrok, amik a kapu fölött helyezkedtek el, mind bosszúsan néztek rám.

Így akarsz te király lenni?

Becsaptál itt mindenkit!

Álkapcsomat megfeszítve hessegettem el a rossz gondolatokat, majd az előttem haladó Viktor után indultam meg. Az elő csarnokban megállt, mire én is követtem a példáját. Oldalra fordítottam fejemet, és kíváncsian figyeltem az elém táruló színes üveget. Közelebb sétáltam hozzá, majd tekintetemet arra a részre emeltem, ami a gyertyáknak volt fenn tartva. Egyetlen egy fehér gyertya égett a többi piros mintás közül. Mosolyra húztam a számat és nem kellett megkérdeznem ahhoz, hogy tudjam, ki gyújtotta meg azt a fehér viaszt. Csak is Evangelina lehetett.

- Davien, csak légy nyugodt és mosolyogj- észre sem vettem, hogy időközben megjelent Tina és beszélni kezdett nekem. 

- Persze, persze- válaszoltam még mindig a gyertyát figyelve, ami szomorkásan kezdett el olvadni a hő hatásától. 

- Nem figyel rám! Még csak nem is figyel rám!- bosszankodott Tina Viktornak, mire mindketten engem figyeltek.

- Tina, ne aggódj, minden rendben lesz- feleltem, de szememet még mindig az égő kanócon tartottam.

- Idő van Davien, menned kell-  terelt az ajtó felé Tina engemet, majd megállva előtte fújtam be a levegőt.

Leráztam kezeimet és készen álltam arra, hogy megjelenjek annyi ember előtt és hogy király lehessek. Még egy utolsó pillantást vetettem a gyertya felé és amikor ránéztem, az egy szempillantás alatt hunyt ki. Ijedten figyeltem az elszálló füstöt, miközben az ajtó kinyitódott előttem, az orgona éles hangja pedig felszólalt.

Kihúzott háttal, komoly tekintettel haladtam végig a padsorok között. Minden ember csak engem figyelt. Olyan volt, mintha nem is egy ember lennék, ha nem valami érdekesség, amit a világ csak egyszer láthat egy évben. Mert az uralkodói élet ilyen volt. Te nem ember vagy, ha nem valami más. Valami, ami szinte hihetetlennek és elérhetetlennek tűnik. 

Az oltár lépcsője előtt elhelyezett trónhoz a séta olyan volt, mintha több évembe tellett volna. Hívogatóan csalogatott engemet az aranyból készült szék. Már készen várta, hogy helyet foglalhassak rajta. A hagyományhoz híven viselt palástot megigazítottam, majd letérdelve hunytam be szemeimet. Ilyenkor szokás, hogy a megkoronázott fél, az erre az eseményre megfelelő imát és köszönetet mondja el Isten színe előtt. De ez csak szó beszéd. Egy hamis mítosz. Az elmúlt évtizedekben az emberek mindig úgy hitték, hogy Melfon királyai az imát és a köszönetet mormogják el magukban.. Holott helyette a legféltettebb titkaikat árulták el Istennek.  Körülöttem több évszázadig visszanyúló vérvonal bűnei lebegtek. Minden amit ők tudtak és minden amit a nép nem. 

Én is így tettem. Elmondtam Istennek a legféltettebb titkomat. Bűnöm legbecsesebb pillanatát. 

Élveztem. Minden egyes percét élveztem annak, amikor teljes egészében Evangelina testében lehettem. És nem, kicsit sem érzem ez miatt rossznak magam. Ezután csak még többet akarok ebből a lányból. Azt akarom, hogy az én karjaim között találja meg az élvezet mennyországát, hogy csak is én érhessek hozzá. Hogy ő az enyém, én pedig az övé lehessek.