𝐋𝐀𝐏 𝟑𝟕

799 82 59
                                    

𝐌𝐀𝐗

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

𝐌𝐀𝐗

A ruhám – amiben érkeztem –, katonás precizitással összehajtogatva, gyűrődésektől mentesen néz rám vádlóan a kórteremben álló fotelról. Régen a menekülésem volt az a ruha. Minden rossz elől, ami valaha ért csakis benne tudtam elfutni. Megmentett apámtól, új életet adott, új barátokat, pénzt, csajokat, szabadságot, otthont, bajnoki címeket, verseny győzelmeket, sikerélményeket. Mindent benne értem el, ami azzá tett ami és aki vagyok. Most miközben magamra veszem a fehér pólóm, a farmer dzsekim és belebújok a nadrágomba, mégis úgy érzem magam miatta, mintha egy olyan volt barátra néznék rá, aki hátba szúrt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Kényelmetlen még csak rágondolni is, hogy ott van, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem minden és mégis... elérhetetlen messzeségben. Szeretnék belebújni és visszatérni a baleset előtti testembe. Szeretném azt az adrenalin löketet érezni, mint akkor, és szeretném... szeretném, ha a tükörbe nézve nem egy idegen ember nézne vissza rám. De a szoba falára erősített tárgyon lévő ember visszatüröződése már koránt sem hasonlít arra, aki voltam.

Egy táskába teszem a ruhát, és a cipőket – minél kevesebbet látom őket, annál jobb alapon –, majd az ajtó felé fordulok és feltárom. Olyan ez, mint letépni a sebtapaszt. Jobb minél hamarabb túlesni rajta. A váróban Natalie a fal mellett áll és Abbyvel beszélget. Christian, Daniel és Charles ülnek az ajtómmal szemben Lando pedig a kávéautomatának dőlve beszélget Theoval valamiről, amit nem hallok. Amikor kilépek a szobából, mind felém fordulnak, de a reakcióik vegyesebbek, mint valaha.

Daniel csak néz rám, mint, aki el sem hiszi, hogy élek és nem szellemet lát – bár amennyi ideig felé sem bagóztam csoda, hogy egyáltalán bejött. Charles idegesen pillant végig rajtam, mintha ismételten sérüléseket keresne a szemével a testemen és a vállaiban a stressz látványosan felenged, amikor meglátja, hogy nem sérültem meg. Lando felpillant Theoról, az ajka halvány mosolyra görbül, a szeme felcsillan és a pillanat tört része alatt előttem terem, hogy átöleljen.

– Ah, bajnok – motyogja a vállamra. – Ránk hoztad a frászt.

Ezen kívül nem mond semmit. Nem hibáztat azért, amit tettem, nem vádol azért, mert hülyeséget csináltam, nem büntet a tetteimért. Csak magához szorít olyan erősen, mintha nem lenne holnap és hagyja, hogy az egyik kezem én is átvessem a vállain. Ő az egyetlen, aki mióta felébredtem nem vágja a fejemhez, hogy milyen hülye vagyok, vagy néz rajtam végig úgy, mint a véres rongyon. Lando... a drága Lando csak örül neki, hogy élek és hogy jól vagyok én pedig képtelen vagyok visszafogni a remegést, ami elindul a megkönnyebbüléstől a testemben.

– Max – érinti meg a vállamat valaki, akinek régen minden megnyert verseny után a nyakába ugrottam az örömtől. Christian... a szemében könnyek csillognak, amikor ránézek és Lando épp csak időben tud elszakadni tőlem mielőtt Christian a vállához húzná a fejemet, mint tizenhét éves koromban és a hátamra simítaná a kezét. – Ó, drága fiam! – suttogja összetörten, miközben úgy szorít, mintha sosem akarna elengedni többé. – Úgy sajnálom! Nem szabadott volna ilyen keménynek lennem veled, nem szabadott volna így rád erőltetnem, hogy visszatérj! Az én hibám.

Things we lost in the fire /Max Verstappen/Where stories live. Discover now