CROSSED LINE - WangXian;

IV.

Azt hiszem, Jin Ling inkább az apjára, arra az egyedi apjára ütött, mint sem a Jin családra, magára. Amikor leértünk a kőrizshez, Nie Ming nem vette észre a vőlegényét, valami mással volt elfoglalva. Azonban mikor véletlen folytán megfordult és meglátta Jin Linget, odafutott hozzá és a nyakába ugrott. A-Ling elkapta, a karjába zárta, jobban megnézve a lány lába már alig ért le.

A szenvedélyes üdvözlés valamelyst zavarba hozta A-Lingot, mégis csak én is látom, meg szegény Hanguang-Jun is.

– MingMing... Történ—... – a lányka egy szenvedélyes csókkal fojtotta belé a szót. Nem tudom, hogy miért, de éreztem annak a csóknak az erejét. Ritka érzés volt, de hatalmas könnyedséggel áramlott a testemben. Vágytam rá, hogy velem is történjen hasonló. Melegség és közvetlenség áramlott belőle.

Mikor a csók véget ért és MingMing végre eleresztette Jin Linget, lágyan, mint egy kis tollpihe lecsusszant a karjai között, míg majdcsak nem érte a földet. Amikor földet ért a csizmája dobbant a talajon, olyan erővel, mintha Jin Ling kiejtette volna a kezéből.

Miért mondtam, hogy inkább az apjára ütött? Bár csodálatos személyiséggel verte meg a sors és javíthatatlan pökhendi kölyök volt, de ugyanolyan akaratos, főleg, ha valami számít neki. Főleg, ha az a valami inkább valaki.

Zixuan majdnem a nyakát is kitörte, sőt szinte mindent megtett volna, hogy valami úton-módon megkaparinthassa a shidjiémet. Mármint annyira, hogy megtanulta az apja kedvenc prózáit, verseit, drámáit még járszott is neki, amilyen hangszeren tudott, csak szánja már rá magát az a nyomorult apja, hogy beszéljen Jiang Chenggel. Lehetőleg nélkülem.

Látott már valaki olyan hősszerelmest, aki az apján és az érintett öccsén keresztül levelezett a kiszemelt sőt áhitott lányával? Nahát, Jin Zixuan megtalálta a módját, tehát nem is volt olyan buta, mint amilyennek tűnt, hogy kikerüljön. Pedig akkoriban még fenyegettem is és nem ijedt meg tőlem, úgy ahogy a maga árnyékától sem. Azonban most bármennyire megdicsértem Jin Zixuant, hogy micsoda ördögi módszerrel fogta magát és egyszerűen kikerült, távolságtartó szerelmesekről beszélünk.

Egyszer járt Lótusrévben és sétáltak a shidjiémmel. Aztán pedig csendben üldögéltek. Számomra ez összeférhetetlen volt az élettel, összevesztem én Jiang Chenggel, de fogta magát és bedobta az "ÉNVAGYOKAKLÁNVEZÉR,MAJDÉNTUDOM" kártyáját, amivel már, a fiatal, előző életét töltő énem nem bírt mit kezdeni.

Forogtak a fejében, hogy megöli Zixuant, de hát hogy ölhette volna meg, ha a shidjéje még csókot is adott neki, nem is akármerre, az arcára, majdnem a szája szélére vagy talán már oda is, ki tudja, hisz Jiang Cheng elém állt, mielőtt elment. Hogy is tudta volna kitervelt úton megölni? Más, hogy végül elvesztette az irányítást és megölte, sőt emellett még majdnem puccs áldozata is lett és valóban megölte.

Jin Ling talán egy órán keresztül is zavarban lehetett, pedig nem volt mit szégyellni, mégsem engedett fel, csak egy idő után, mikor érdekes beszédtémát találtam ki. Például akar-e Wangji Gusuban nosztalgiázni? Ezt hosszasan, hosszabban a hosszabbnál kifejtettem. Wangji meg figyelemmel kísért, olykor mosolygott.

A mosolygása, az pedig szinte látványosság volt a fiúk számára, úgyhogy képtelenek lettek annak a szenvedélyes csóknak a pillanatát elfelejteni. Mikor Wangji mosolyogni kezdett, közvetlen előtte még ugratták is a maguk módján, micsoda asszonya van.

Én is elkezdtem viccelődni Hanguang-Junnal és ő nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, azonnal mintha mindent elfelejtettek volna: bámulták. És ezzel a bámulással szinte meg is elégedtek.

A mosolyában volt valami sötét, amit már régóta nem láttam. Telis-tele volt édes boldogsággal és keserű szomorúsággal. Az ember gyomra is összeszorult. Nem azért, mert a vele született keserűség sugárzik belőle, olyan erősen, hogy a torkom elszorult, hanem azért, mert egy szót sem szólt róla. A legszebb férfi is lehetett volna a föld kerekén, ó szegénykém és aligha tudja, mit tegyen, csak hordja a hátán...

Amikor az apját elvesztette. Talán meg kellett volna ölelnem vagy tennem valamit. Már akkor is ilyen volt. Ilyen megkeseredett. Amikor az ember gyászol, akkor sírni kell. Ő nem sír, mondjuk ott, amilyen voltam, én sem sírtam volna. Ha ő jelen lett volna, biztos, hogy nem.

Egy darabig hasonló dolgokon elmélkedtem; elgondolkodtam, mikor lett ő ilyen, miért, talán ez sem egészséges, de a végén csak arra a következtetésre tudtam jutni, amit már olyan sokan kijelentettek: Wei Wuxian... ez mind a te hibád... Végtére is, milyen igazuk volt. Mindenkinek, aki valaha is erre jutott...

Mire magamra eszméltem, már mélyen a földet bámultam, a lábamat bámultam, milyen suta, a térdeim meg olyanok, mint két nagy kődarab, legszívesebben a földből bámultam volna a lábamat, a talpaimat alulról.

Legszívesebb meghaltam volna. Ki képes, úgy élni, mikor ott van mögötte, valami, amit már akárhogy is takargat, le akarja mosni, de nem tűnik, még erősebben ott virít, mintha beleégették volna, mély, barázdás. És ami a legfontosabb, bűzlik. Bűzlik a holtaktól, a vértől és a szégyentől.
Egy darabon már eljöttünk. Csak mentünk, én meg valamiért nem is voltam túlzottan magamnál, megrohamoztak az régi emlékek, a hibák, a tévedések. Kibukott a felszínre, nem tágított a szemem sarkából. A legrosszabb rész, amikor az ember tűszúráshoz hasonló érzést érez az orrában, a szeme pedig el-elhomályosodik, küszködik az ember, de minden hiába, pedig nekem egyszer azt mondták, mindent ki lehet bírni és milyen igazuk volt. Pedig én ott toporzékoltam, hogy már én pedig nem bírom ki, isten se tudja megmondani, mi volt az. Azt mondtam nem bírom ki és kibírtam. Ez viszont nem volt már, mint egy olyan dolog, amire azt mondhatnám, hogy kibírom, mégsem fogom kibírni.

Az egész lelkem egy színültig töltött pohár volt, minden lépésnél remegett a pohár tartalma, kitudja mi lehetett az, képtelen voltam megmondani, ahogy jött még több dolog a nyugodt céltalan életemet megbolygatta, felborította, ami eddig mögöttem volt hirtelen megelőzött és a nyelvét nyújtogatta rám. Úgy éreztem, pedig sétáltam, hogy valójában nem is megyek sehova vagy, ha megyek is, akkor az a hely, kietlen és elkeserítő. Ettől a gondolattól, sőt, mikor megláttam az arcának profilját... milyen vénnek nézett ki, koravénnek, olyannak, amilyennek sosem kellett volna lennie.

Legördültek a könnyek az arcomon, éreztem, amint két kar, elkap, irányít. Eltakar, visszatart és őriz. Ölelt, nem engedte, hogy tovább menjek és mikor elhagyott az erőm, belé kapaszkodhatta. Nem kérdi mi a baj, néma, mint a juharfa, ami a távolban állt, bámult, mint aki nem érti, persze, akkor sem értené, ha minden világosan a szeme elé tárulkozna. 
– Wei Ying... nincs baj...
Eltoltam magamtól, erőszakkal váltam el tőle. Letöröltem a könnyeim és tovább mentem. Egy darabig  éreztem a tekintetét a hátamon, felfutott a gerincemen a tarkómig.
– Nem fontos. Gyere és menjünk tovább.