CROSSED LINE - WangXian;

I.

A híres never Hanguang-Jun lement a hegyről, elhagyta a Felhők Védelmét, szólt valahogy a szóbeszéd, mely amúgy igaz, de gyakran kimaradt az a storiból, hogy mindezzel vándorkultivátorrá vált. Pletyka, de nem  sértette meg a mivoltát, aki pedig valami olyasmi szőtt bele, amivel nyilván valóan megsértte, azt a köznép helyre tette. Elgondolkodtató, milyen nemes is maradt azután is, hogy elhagytan a Lan klánt.

Mármint félre értés ne essék, nem kergettek el bennünket, "senki" nem akarta, hogy elkotródjak, jobban mondva kotródjunk, mégis senki sem marasztalt.
Az is micsoda szégyen volt! Legalább is ők ezt mondták, jajgattak és azt mondták neki, hogy ezt a Hanguang-Junt is jókor, de megütötte a guta, szegény pára megbolondult!
Persze, kivolt a hibás?
Kivolt az? Én.
Az Öreg Lan szerint én.
Kora reggel úgy rángatott ki az ágyból, majdnem a hajamat is tépte. Átrángatott egy másik épületbe, nem messzi a miénktől.
Zewu-zun is csak ült, tátogott, azt sem tudta, olyan reggel volt, hogy valóban az öccsével beszél-e. Sőt szerintem azzal sem volt tisztában, hogy Lan Qiren mégis hova vagy kiért megy, aztán mikor istenesen átkozódva berángatott engem, a küszöbön én hasra estem, jól elvágódtam. Micsoda szerencse, hogy még világos sem volt, de én akkor is önmagam voltam, jajgattam és ríbakoltam. Még a földön is végig-végiggördültem és közben sírtam, de az öreg Lan sosem sajnált volna meg, Wangji azonban rápillantott, szigorú tekintettel nézett rá, a szemöldöke gúnyosan fent ült szinte a homlokán.
– Minek dobálod, nem látod, hogy nem zsák?
Az Öregnek háromszor akkora volt a feje, de egyelőre a sírásom közepette nem jutott szóhoz Wangji megszólalásától. A második sor tudtam, hogy engem illet majd, de sebaj, nem fáj, amíg nem úgy pillant rám, mint az Öregre.
– Wuxian, ezt majd későbbre. – Zewu-zunnal egy asztalnál ültek, Wangji nem teljesen szemben vele, ahogy az a klán szerint illő volna. – Gyere. – Finoman az asztalra helyezte maga mellé a kezét. Ott volt az én helyem.

Egészen kevés dologról kérdeztek meg engem. Úgy voltam kezelve, mint egy jó kínai feleség. Bár nem a férjem jött az én apám házába és vált családfővé, hanem én költöztem az ő házába, érdekes módon mindenkinek joga van rám szólni.
Úgy voltak velem, ők adtak enni, szóval nekem meg jogomban állt hallgatni. Egy ideig, szépen szólva is csak panaszkodtam, ha Wangjihoz szóltam, ő meg 3 nap után legszivesebben öngyilkosságot követett volna el, – látszott az arcán, de nem mondta.

Azonban nem lehet átnevelni az egész Gusu Lan klánt, hogy tisztességgel bánjanak velem. 5 hét után már nem is zavart az egész. Na mindegy is.
És jelenleg a reggeli beszerző körutamon végiggondolva ezeket, áldom az égieket, hogy Wangjit a taoismus szolgálatába akarták állítani és vándorrá keresztelni. A zöldségeket, amiket jó áron, némelyikből alkalommal még alkudtam is, talán reggelire, de inkább ebédre vettem, mondjuk nem eszünk valami sokat. Még csak reggel nyolc körül van, Wangji még aludhat, ha éppenséggel fel nem kellt.

Furcsa mi? Jobb esetben már ötkor talpon van és meditál egyet, aztán fel megy abba a taoista templomba, amitől minden egyes alkalommal ki ráz a hideg.
A hegyek közt lakunk, ha lehet azt lakásnak hívni, hogy néha ott vagyunk, néha meg nem. A  város úgy 30 percre van, így ha lehet max kétszer megyek be, általában teljesen egyedül. Olykor azonban a meditálástól is besokalhat az ember, úgyhogy néha Wangji is velem tart. Meg hát szükségem van beszélgető partnerre, partnerekre, akikkel annyit locsoghatok, amennyit csak akarok és talán még érdekes pletykát is mondanak. Sose gondoltam, hogy egyszer majd mint egy öreg asszony képes leszek lemászni az ég tetejéről, hogy halljak valami pletykát, amit aztán elmesélek Wangjinak, amire ő többnyire nem reagál, csak ha valami kultivációs dolog.

Eltoltam az ajtót beléptem rajta, igyekeztem csendben, levettem a csizmám és a kosarat letettem az asztalra. A cipőm kicsit csatakos volt, a sár vastagon beterítette a talpát. De nem csak a cipőm csatakos, én magam is az voltam. A hegyünkre ugyanis nincs rendes út, nincs még normális ösvény sem, csak az erdő és az itt-ott meredek hegyoldal. Az ösvény kitaposásán egyébként nagyerőkkel dolgozunk.
A szoba jobb sarkában, ott fekszik. Még mindig alszik, ami abból a szempontból jó, hogy a gyógyszer hatott. De ha belekalkuláljuk, hogy akár attól is aludhat, mert láza van, már máshogy tetszik a dolog.
Nem régen megsérült kissé. Nem nagyon, ő maga is alig vette észre, csak kapalás közben, ahogy kissé meggörnyedt. Megszakadt a seb és a fehér felöltőjét eláztatta a vér. A vért persze nehezen lehet kimosni, felmosni, egyáltalán eltakarítani, nem is sikerült.
Az én figyelmetlenségemből sérült meg, így kötelességemé lett ápolni és új felöltőt szerezni neki.
Nem kevés pénzért vettem neki egy gyönyörűt, kócsagok vannak ráhímezve. Úgyhogy a jelenlegi, amit hord, az majdnem fehér, mint az előző, de sötétben vagy szürkületben nézi az ember jól látszik, hogy ez a fehér, nem is igazán fehér, hanem szürke.

Lehúztam róla a takarót és szétgomboltam az alsó ruházatát. Elém tárult a kötött seb. Egyenletesen mozgó mellkasa alatt, ahogy a bordái véget értek egy ujjnyival alatta kezdődött a kötés. Igyekeztem óvatosan kibontani, ekkor megkarmoltam. Felébrett és kérdőn nézett rám. Fel akart ülni, de amikor realizálta, hogy éppen mit csinálok, azonnal visszafeküdt.
– Nem akartalak megkarmolni... Bocsá...– mondtam, de befogta a számat.
– Ne... – dünnyögte és helyezkedett egy picit. – Csináld már.
Kibontottam a kötést és a mosdótálért mentem, tiszta, forralt víz volt benne, talán már fele olyan hőmérsékletű volt, de még így is jó meleg. Elkezdtem megtizstítani a seb környékét, lassan, ügyeltem, hogy mindenhol megtisztogassam, ahol a kötés elfedte a testét.
– Nem szorított? Jól kötöttem be?
Kis idő múlva válaszolt:
– Egy kicsit szorított, de jól kötötted be.
– Nem viszketett a környéke?
– Nem. A seb viszont viszketett.

Tehát már gyógyul. Felálltam még mellőle, hogy hozzam azt a krém, amit még Yummengben vettem, amikor írtózatos csalán csípési viszketegségem volt, mivel valaki *khm *khm (Jiang Cheng), elmondása szerint, meg az anyafarkas ösztönei szerint én veszélyben voltam, szóval muszáj volt a Zidannal engem elrántani onnan. Aztán persze ki tudja hova esek, nem? Na hát beleestem vagy három hektár csalánba. Tetőtöl talpig tiszta csalán csípés voltam.
A krémből egyébként már nincs sok, de a receptjét megkérdeztem aztán rögtön elmondtam Wangjinak, szóval Ő emlékszik rá.
– Nem aludtál az éjszaka? Kómas vagy. – kérdezte, mikor visszaültem mellé és kenegetni kezdtem.
– Nem tudtam aludni.
– Miért nem?
– Hm, – megvontam a vállam, – csak úgy izgatott voltam.
Wangji kicsit meglepődött, ritka jelenség, de meglepődött.
– Mitől?
Megint megvontam a vállam. Mitől? Mitől? Tőled.
Mikor vékonyan bekentem a gyögynövés krémmel, aminek inkább volt hideg zselés állaga, mint krém, hoztam kötszert és bekötöttem lazán a sebet.
Nem merem jobban bekötni az egész törzsét, míg a krémet be nem szívja a teste. Bár a magam csalán csípéseit bekötöttem, meg hát Jiang Cheng is meg az egész familiám igyekezett bekötni mindenhol, mert hát szegény hogy néz ki, de az övét akkor sem kötnem be olyan felelőtlenül, mint a magamét. 

– Feküdj még, amíg készítek neked reggelit.
– Te nem eszel?
– Nem vagyok éhes.
– De egyél. Ha elgyengülsz, nehezen tudsz majd újra megerősödni.
– Veled is ez a helyzet. – emlékeztettem. – Sőt inkább én gyengüljek le, mint te. Amúgyis a legutóbb hánytam, mikor rám erőltetted az evést.