CROSSED LINE - WangXian;

II.

Zöldséget pirítottam, jól becsiliztem az egészet, előre is bocsánatot kértem Wangjitól, ő meg már csak legyintett. Mikor igen is késznek könyveltem el a reggelit, meghallottam egy részben ismerős hangot. Miért csak részben volt ismerős? Mert jól tudtam, hogy ilyet más nem mondana, de a hangját nem ismertem fel.
– Gyere már! El sem hiszem, hogy te ilyen úrikisasszony lettél!

Legszívesebben már kiáltottam volna ki, hogy Jin Ling gyere már föl, hamár eligazítottak idáig, azonban valaki dörömbölt az ajtón. Egy olyan valaki, akinek a dörömbölése már jobban az esembe vésődött a viselkedésénél és egy darabig ettől meg is dermedtem.
– Rulan, – szólt egy lágy, kedves hang, – ha így döröbölsz, még megijednek és nem nyitnak nekünk ajtót. Mi van, ha mások vannak odabent, mint akiket gondolsz?
– Lakni, biztos laknak itt. Ha nem ők azok akkor megkérdezzük, hogy tudják-e, hogy Hanguang-Jun merre lakik. – mondta és közvetlen az ajtónk előtt állt, aztán elfordult és kiabált még. – Jingyi, ha nem érsz ide mire hármat számolok én magam foglak lehajítani innen!

Ezen kuncognom kellett. Akár a nagybátya, akár az apja. Úgy tűnik, hogy Jin Ling semmit sem változott.
Jingyi válaszolt valamit, de azt már kevésbé lehetett érteni.
Levettem az edényt a tűzről és feltettem a másikat, amibe már a megmosott rizst főztem. A mennyiség elegendő kettőnknek akár három napra is, azonban esetleges vendék bármikor betoppanhatnak, mint jelen alkalommal.
Mikor mindenki felélt a házunk elé, tanakodni kezdtek, hogy ki kopogjon és mit mondjon.
– Én már kopogtam. – jelentett ki Jin Ling, mire Jingyi kicsit gúnyolódott.
– Meghallották a hangoda, kedves barátom és úgy döntöttek halálra rémülnek. – nevetett.

Ezen kuncogtam, de nem csak én, A-Yuan is kuncogott.
– Ne nevess... miér' nevets ki?
Shizui valahogy hasonlóan válaszolt:
– Miér' ne nevethetnélek? Tán' azt gondolom, mer' te klán vezér vagy, akkor különb is?
Wangjira néztem, ő már szinte készen állt a reggeli vendégseregre, míg én hanyagul magára hagytam. Legutóbb, mióta a ruhája már tökéletes, maga az elvonult elegancia, a haját fésülgette. Tényleg csak fésülgette.
A Jin Ling és Shizui közt lejátszódott apró párbeszédre felé fordultam és diadalmaskodva magamra mutattam: "Tessék kicsi kora óta nálam tanult! Meg lehet nézni, ez a gyerek az életművemet képezi!"
Wangji legyintett. Újonnan kiváltképpen legyintget nekem. Most már nem aházik, nem hümmög, hanem legyintget. Ki látott már ilyet? Ezek a mai Hanguang-Junok, hogy mit ki nem találnak... Lehet ezt az iramot tartani vagy egyáltalán követni?

Odamentem hozzá és leültem mellé. A kezében tartotta a tükröt, de amikor maga mellett látott, letette és felém fordult.
– Miért legyingetsz most? Csináltam én valami rosszat? Milyen rossz kedved van most.... mi a baj?
Vállat vont. Ez egyenlő a nem tudommal.
– Feszélyezve érzem magam.
– Mi feszélyez? Csak talán nem én? Remélem ezzel nem az utamat akarod kiadni, mert annak nem örülök.
– Ne fecsegj! – mormogta és felemelte a kezét és egy olyasmi kézmozdulatot tett, ami semmi mást az ég adta világon nem jelent, csak hogy fogjam be a számat.
Na szép. Idáig jutottunk, már nem szólunk egymáshoz, a vendégek az ajtót ütik, tanakodnak mi legyen, merre tovább. Egyébként a folytatta volna a mondatát az valahogy úgy hangzott volna: ne fecsegj, mert különben elnémítalak. – Ha pedig ilyen pufoggó állapotban elnémít, még az is kétcséges, hogy a varázslat egyik hosszzútávú verziójához nyúl inkább. Azaz 2-3 napig biztosan csendben leszek.

– Wei Ying, nyisd ki nekik azt a – megállt, nem folytatta a mondatát, mikor a kívülről olyasmi hangokat lehetett hallani, mintha verekednének, –... az ajtót, mert sose jönnek be rajta. – motyogta. – Inkább megölik egymást...
– Idegesít, hogy itt veszekednek?
Aprót bólintott.
– Igazad van. – Helyeseltem, – eléggé megzavarják az ember nyugalmát... – felpattantam és megráztam kicsit Wangjit, hogy ébredjen már felfelé, hiszen amíg beszéltem hozzá, becsukta a szemét. – Megyek betessékelem őket! Nagyon jó lesz!