Things we lost in the fire /Max Verstappen/

𝐋𝐀𝐏 𝟑𝟓

"Nem értek semmihez ezen kívül, Schat" szokta mondani összetörten, ha nem tud aludni, vagy ha belép a lakásba és sírva fakad, amiért nem olyan eredményeket hoz, mint amilyet szeretne. De az érintésébe, most egy másik érzelem is társul, a csókja sós ízébe, amikor végigfolynak a könnyek az arcán más érzelem is vegyül, amit még kimondani sem mer.

"Ha holnap mindennek vége, téged is elveszítelek." Ezt üzeni minden érintése, minden sóhaja, minden gyengédsége, minden csókja. Szeretném elmondani, hogy ez nem igaz. Megkérni, hogy bármi is történjék ne lökjön el magától, de lehetetlen megszólalnom, lehetetlen megfogalmaznom valamit, amit ő sem mer kiejteni soha.

Végigfektet a szőnyegen a fotel előtt, elhelyezkedik a lábaim között és amíg én átkarolom a lábammal a csípőjét ő addig csókolja a nyakam, amíg teljesen bennem nincs. Mint két test, de egy lélek. Két fele egy egésznek. A jin és a jang. A fehér és fekete. A most és az örökkévalóság.

– Szeretlek – suttogom a szemébe nézve mire bólint.

– Tudom, Schatje – feleli halkan. – Tudom.

—

Amikor ismét kinyitom végre a szemem a vakító napsütés fogad és a hideg, bevetett ágy mellettem. Max már órákkal korábban elmehetett, már az illatát sem érzem igazán a hotel öblítőjével keveredni az ágyneműn. Odakint tombol a hőség, a korai óra ellenére is jól látom hogy tündököl a felhőmentes égen az arany napkorong visszaverődve a tenger hullámairól.

Gyorsan felöltözök, valami lengét, mégis jól takaró ruházatot felvéve, amivel nem sértem az itteni kultúra tagjait majd elindulok az étterem felé, hogy kutyuljak magamnak egy kávét. Olyan álmos vagyok, hogy még a három az egybent is elfogadnám, ha muszáj, csak hívjuk koffeinnek. Kómásan benyomom az étterem gombját a liftben és magamat átölelve a falnak dőlök, csukott szemekkel, hogy pihenjek egy kicsit. A fém szerkezet mint kés a vajon siklik le az egyik emeletről a másikra, én pedig csak azt veszem észre, hogy alig egy pillanattal azután, hogy a huszadikon lévő lakosztályból kilépve megnyomtam a liftben az első emelet gombját már pittyen is a szerkezet, hogy megérkeztem.

A bejárat előtt megadom a szobaszámomat a recepciósnak, ő pedig azonnal ajtót nyit nekem, hogy bemehessek a svédasztalos részre.

Az asztalhoz csoszogok, egy kis poharat teszek a kávégép alá és megnyomom a dupla eszpresszó feliratot. A gép szinte ugyanabban a pillanatban csippan egyet és gőzölögve kezdi ereszteni magából a forró italt. A frissen őrölt kávé illata azonnal megcsiklandozza az orrom, ahogy pedig készen lesz az italom azonnal le is öntöm a torkomon fujkálásra vagy kavargatásra pazarolt percek nélkül. Lefőzök egy másikat, aztán a svéd asztalhoz lépek, hogy kiválogassam az ízlésemnek leginkább megfelelő reggelinek valókat. Csak egy kis rántotta, két pirítós, vaj, sonka, négy különböző fajta sajt, néhány baconbe tekert virsli és párolt zöldségek kapnak helyet a tányéromon. Max kaja adagjához képest igazán szerény mennyiség.

Valaki megfogja a vállam, mire akkorát ugrok, hogy a reggelim majdnem kirepül a kezemből.

– Ó, bocsi megijesztettelek? – kérdezi Abby én pedig értetlenül felé fordulok.

– Azt hittem, Charlesszal vagy a pályán.

A barátnőm zavartan a földre pillant, majd elvesz egy tányért az asztal végéből és egy csipeszt, hogy szedjen magának egy keveset a salátából.

– Úgy volt. De aztán kicsit... Elbeszéltünk egymás mellett, azt hiszem és jobbnak láttam, ha ma itt maradok Fizzyvel a hotelben. A pályára amúgy is kimehetek bármikor a hétvégén, felesleges lenne... – hirtelen elhallgat és felém kapja a fejét oda sem figyelve arra, hogy mit szed vagy épp mit nem szed a tányérjába a dolgok közül, amik mellett elhaladunk. – Te miért nem vagy a pályán?