𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

1. 𝓟ikkely és bőr

Aemond pillantása köztem és a sárkánya között váltakozott. A belőle áradó magabiztosság még férfiasabbá és kívánatosabbá tette számomra, ám korántsem voltam olyan helyzetben, hogy az iránta érzett vágyammal foglalkozhassak. Sokkal inkább az előttem tornyosuló fenevadra összpontosítottam, és egy röpke időre sem szakítottam el tőle a tekintetemet.

– Lykirī, Vhagar – folytatta Aemond, miközben a sárkány egyre közelebb hajolt hozzánk. Egészen hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy fenntarthassam vele a szemkontaktust. A fenevad által kilélegzett levegő melegen csiklandozta a tenyeremet, a bőröm és a hatalmas pikkelyek közti távolság rohamosan fogyott.

Aemond lassan megmozdult. Anélkül, hogy elengedte volna a kezemet, ellépett mellőlem, hogy mögém kerülhessen. A felsőtestével finoman a hátamnak dőlt, biztosítva arról, hogy esze ágában sincs magamra hagyni. Az érintése lejjebb kúszott előbb a csuklómra, aztán végigsimított az alkaromat fedő, vékony ruhaanyagon, és a könyökömnél állapodott meg.

– Hagyd, hogy ő kezdeményezzen – javasolta elmélyülő hangon –, utána viszonozd az érintését, de csak gyengéden. Valahogy így – magyarázta, majd a konkrét példa kedvéért lágyan végighúzta az ajkait a fülem mögötti szabad részen.

Megborzongtam.

– Talán nem is szeretné, hogy megérintsem – suttogtam nyugtalanul.

– Dehogynem.

– Honnan veszed?

Halk, ám annál kacérabb nevetés tört fel belőle.

– Ismerem a sárkányomat – felelte, és a szabad kezével ráfogott a csípőmre. – Ugyanazt szeretné, mint a gazdája.

– Ha ezt megnyugtatásul szántad... – kezdtem bosszús szónoklatba, ám amilyen lendülettel belevágtam, olyan hamar el is hallgattam, amint megéreztem a tenyeremhez simuló, száraz pikkelyeket.

Vhagar mélyeket lélegzett, akárcsak én, és miután alaposan megszaglászott, átadta nekem a lehetőséget, hogy megtegyem a következő lépést. Soha korábban nem koncentráltam még annyira a hüvelykujjam minél enyhébb megmozdítására, mint azokban a percekben.

Óvatoskodva megsimogattam Vhagar orrnyergét, majd behajlítottam a többi ujjamat, és feljebb siklattam a tenyeremet. Annyira lefoglalt, hogy a fenevad kedvében járjak, hogy először észre sem vettem Aemond érintésének hiányát. Csak akkor tudatosult bennem, hogy már nem fogta a kezemet, amikor két-három lépésnyire tőlem megállt Vhagar fejénél, és ő maga is megcirógatta a fenevadat. Egyikünk sem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. Ahogy találkozott a tekintetünk és egymásra mosolyogtunk, többet ért bármely szónál.

Az egész helyzet annyira idillinek tűnt, hogy rosszulesett, amikor véget ért. Aemond törte meg a minket körülvevő békés csendet azzal, hogy közelebb szólított magához. Vhagar ekkorra már megbarátkozhatott a gondolattal, miszerint aznap nemcsak a lovasát kell a hátára vennie, ugyanis nem tanúsított ellenvetést. Hagyta, hogy Aemond felsegítsen a nyeregbe, aztán ő maga is elhelyezkedett. A kezébe vette a gyeplőt, a válla fölött hátranézett rám, és csupán egyetlen dologra utasított:

– Kapaszkodj belém!

Fölösleges lett volna visszakérdeznem, hisz egyértelmű volt, hogy ha nem teszek eleget a parancsának, még azelőtt kizuhanok a nyeregből, hogy Vhagar teste elemelkedne a talajtól. A sárkánylovaglás egyetlen példány esetében sem bizonyult könnyed mókának, ahhoz túlságosan nagy és túl hirtelen mozdulatokra voltak képesek.

Többek között ezért sem válhatott akárki sárkánylovassá – hisz nemcsak a vérbeli hovatartozástól, a rangoktól és a nevektől függött. Az erőn, az ügyességen és a kitartáson túl kellett hozzá egyfajta különleges érzék, ami még némely Targaryenben és Velaryonban sem volt meg. Sőt akadtak olyanok is, akik bár rendelkeztek saját példánnyal, soha nem alakították ki a fenevadukkal azt a mély és nélkülözhetetlen köteléket, amire szükség volt a sárkánylovagláshoz.