Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

52.rész

Ebéd után van, fekszek az ágyunkban és a plafont bámulom. Emma a másik szobában alszik. Milán azt mondta nemsokára jön haza, de még be kell fejezzék Bruno egyik részét. Nem tudtam mit kezdjek magammal, úgyhogy csak néztem ki a fejemből. Pár perccel később nyílt lent az ajtó, cipőkopogás aztán a fenti ajtó is. Odanéztem és Milán dugta be a fejét. Mosolyogva néztem rá, ő pedig ledobta a táskáját, meg a pólóját (khm) és befeküdt mellém. Odacsúsztam és hozzábújtam. Egyik keze a fejem alatt pihent, az egyik tenyere pedig a hasamon. A hüvelykujjával simogatta.
-Hogy ment a stúdió? - kérdeztem, közben pedig a kezét néztem.
-Jól. Bruno és Marics részét sikerült felvenni, Spaccé és az enyém holnapra marad, Manuel meg el se jött. - válaszolta.
-Hogy-hogy? - lepődtem meg.
-Nemtudom. El van tűnve mostanában. Nem is hallunk róla sokat.
-Eszter sem jön mostanság programokra. Mindig lemondja és csak akkor beszélünk, ha mi írunk neki, de akkor is csak keveset. - esett le nekem is.
-Lehet szakítottak? - tippelt Milo.
-Majd kifaggatom Esztert. - húztam el a számat. Pár percig csak ültünk csendben, amikor Milán keze megállt a simogatásba, és belém szorult a mondat, amit mondani akartam.
-Ezt most...? - kezdte Milán.
-Igen. Rúgott egyet - mosolyodtam el szélesen. Milo is elmosolyodott és nyomott egy puszit a hajamba, majd ott tartotta a fejét. Csak hosszasan mosolyogtunk, aztán rájöttümk, hogy indulni kellene, mert rohadtul el fogunk késni. Gyorsan mindketten felöltöztünk, én közbe felébresztettem Emmát, és elindultunk. Először Em-et kiraktuk Petiéknél, mert azt mondták, hogy ők vigyáznak rá, aztán elindultunk a kórházba. Fura érzés volt, hogy vizsgálatra mentem és Milán is mellettem ült. Mikor Emma miatt tettem meg ezt az utat tiszta ideg voltam. Nem tudom miért, de majd megölt az idegesség. Most, hogy ő is itt ült mellettem, nyugodtság töltött el, hogy nem kell egyedül végig csinálnom ezt az egészet. A combomon lévő kezemre rakta az ő kezét és simogatni kezdte a hüvelykujjával.
-Szeretlek - mondtam, de nem néztem rá csak kifelé bámultam a szélvédőn.
-Én is szeretlek - ugyan nem néztem őt, de a szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik. Gyorsan beértünk a kórházba és mire felértünk az emeletre, pont behívott a doktornő. Milán bejött velem. Felhúztam a pólóm alját, és felfeküdtem a vizsgálóasztalra. A doktornő bekente a hasam zselével és vizsgálni kezdett. Milo mellettem ült egy széken és a kezem simogatta.
-Jólvan, úgy látom, hogy minden rendben, nagyon szépen fejlődik a pici. Szeretnétek megtudni a nemét? - nézett ránk mosolyogva. Milánnal egyszerre bólintottunk. - Hát akkor, ha minden igaz... - mondta és megint a monitorra nézett. Termesztésen elsőre is tudta, csak húzta az agyunkat. - Kisfiú. - mondta ki végül. Lehunytam a szemem és elmosolyodtam, Milo pedig megszorította a kezem. Letöröltem a hasam, visszahúztam a pólót, közben a doktornő odaadta a papírokat Milonak. Elköszöntünk a dokitól, aztán kiléptünk a folyosóra. Milán felé fordultam, aki mosolyogva átölelte a derekam és magához húzva megcsókolt. Pár pillanattal később hátralépett és lenézett a szemeimbe. Mosolyogva simítottam végig az arcán. Valaki köhintett egyet mögöttem, mire mindketten odafordultunk. Valószínűleg annyira sápadt lettem, hogy egyenlő lehettem a fal színével. Apám állt velünk szemben és éppen akkor lépett mellé anyám. Milán a kezemnél fogva maga mellé húzott, és kicsit elém lépett.
-Szervusz kislányom - mondta apám, nyájas hangon.
-Neked kurva rég nincs kislányod. - röhögtem fel erőltetetten.
-Jajj, de nagy szája lett valakinek. - nézett rám a férfi gúnyosan vigyorogva. - Egyébként is kiez? - nézett lesajnálóan Milánra.
-A férfi, akire mindig számíthattam. - vágtam rá.
-Jajj, de kis romantikus - mondta anyám ironikusan.
-Hidd el nekem, ettől a fiútól pár év alatt, többet kaptam, mint tőletek bármikor - léptem közvetlen Milán mellé. Nem féltem tőlük. Már nem.
-Mindent megkaptál amire vágytál!
-Oh, tényleg? Mert én csak lila foltokra és vérző sebekre emlékszem - mondtam, és már közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de még tudtam tartani magam.
-Nemtudom miről beszélsz - rázta a fejét apám.
-Előtte nem kell megjátszd magad. Tud mindent - mutattam Milora, aki eddig nem szólt semmit, csak gyilkos tekintettel méregette apámat.
-Nincs miről tudnia. Gyere haza velünk, kislányom - nézett rám könyörgően anyám. Erőltetetten felnevettem.
-Ez most egy vicc, ugye? Tönkretettétek a múltam, ami kihatással volt a jövőmre. És most. Azt akarjátok, hogy visszamenjek oda, ahol gyerekkorom legszörnyűbb pillanatait éltem át, miattatok? - kérdeztem idegesen. Enyhe szúrást éreztem a hasamnál, de nem foglalkoztam vele egyenlőre.
-Ne add elő itt az áldozatot. Jót tennél mindenkinek azzal, ha... - kezdet megint apám.
-OOo, szóval innen fúj a szél! - röhögtem fel - Értem. Akkor azért kéne visszamenjek, mert a dalok miatt sokan ismernek és ez nektek is jót tenne. Hát ez vicces - bólogattam ,,egyetértően".
-Nem erről van szó - mentegetőzött anyám.
-Nem? Nekem pedig rohadtul úgy tűnik - vágtam rá. Egyre intenzívebb lett a szúrás, mire megszorítottam Milo kezét. A fiú rám kapta a tekintetét. Biccentettem egyet hátrafelé, hogy lépjünk le. Bólintott egyet.
-Nos, mondanám, hogy öröm volt találkozni, de nem volt az - fordultunk meg és kisétáltunk a kórházból.

Kisfiú! 💙💙
Megjelentek Száva szülei is🙁❤️