𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

20.2 𝓚ezdet és vég

Ritkán mentem bele a versengésbe, inkább az egymás mellett való repülést részesítettem előnyben. Luke-kal soha nem versenyeztem, és Jace-nek is csak elvétve mondtam igent. Az ikerfivérem esetében kiegyenlítettebbnek véltem a küzdelmet, mert Vermax és Segarth egyszerre keltek ki, emiatt nagyjából a fejlődésük is egy ütemben zajlott.

– Ereszkedjünk lejjebb! – kiabálta Luke hosszú idő elteltével.

Helyeseltem az ötletét, és finoman megmozdítottam a gyeplőt, hogy Segarth is tisztán érthesse, mit szeretnék. A sárkányok hasa szinte érintette a vízfelszínt, a hátsó lábuk pedig egészen elmerült a tenger sötéten fodrozódó hullámaiban.

Háromszor repültük körbe Sárkánykő szigetét, de a negyedik fordulóra már nem vállalkoztam. Akármilyen edzettek is voltak, nem akartam minden energiájuktól megfosztani a mi kis fenevadainkat. Csak addig tartottam helyesnek sétarepülés céljából a magasban tartani őket, amíg a sárkány és a lovasa is egyformán élvezte a kiruccanást – utána már aljasság lett volna arra kényszeríteni a megült lényt, hogy puszta hűségből, kedveszegetten is alávesse magát a lovasa akaratának. Sosem követtem volna el azt a hibát, hogy úgy tekintek a sárkányokra, mint teljesen az uralmunk alá hajtható, önálló akarattól megfosztható szolgákra. Az óriási botorság lett volna.

Zökkenőmentesen landoltunk, majd hosszas búcsúzkodás után a sárkányőrökre bíztuk a fenevadjainkat. A repülés okozta mámorban úszva, harsány nevetések közepette tértünk vissza a várba, ahol édesanyám már tűkön ülve várt minket. Röviden érdeklődött afelől, milyen volt újra nyeregbe ülni, aztán mindkettőnknek kiosztotta a feladatait. A nap hátralevő részét tanulással és munkával töltöttük, édesanyám pedig magához rendelte néhány alattvalóját, hogy rájuk bízza a Királyvárba való visszatérésem előkészületeit.

Ahogy telt az idő, és az órákból napok lettek, egyre nőtt bennem a nyugtalanság. Nem akartam úgy elhagyni Sárkánykőt, hogy ne jártam volna be majd' minden, az elmúlt évek alatt már felfedezett szegletét. Amikor akadt egy kis szabadidőm, lementem a partra, tettem egy kört a gyakorlótéren, meglátogattam Aegon kertjét – itt időztem el a legtovább, mert élveztem a magasba nyúló fenyőfák és virágban úszó, sűrű vadrózsabokrok rejtekét.

Átszeltem a Nagycsarnokot, többször is megkerültem a Hódító hatalmas Festett Asztalát, és a várfalon sétálva kémleltem a horizontot, miközben minduntalan sárkányt formázó szobrok és a fenevadak alakjában felhúzott építmények vettek körül. Egy részem – az a bizonyos részem – sínylődött a tudattól, hogy nemsokára már csak gondolatban bolyonghatok a szigeten, amely mindaddig menedéket nyújtott.

Igyekeztem a családommal is többet lenni. Még kétszer repültem Luke és Arrax társaságában, és a második alkalommal már Jace is csatlakozott hozzánk Vermax hátán. Joffrey sárkánya még túl kicsi volt ahhoz, hogy megülhető legyen, Aegon és Viserys pedig még ahhoz is fiatalok voltak, hogy biztos léptekkel járjanak. Emiatt a legkisebb testvéreimmel másként próbáltam tartalmas időt együtt tölteni. Játszottam velük, izgalmas történeteket olvastam fel nekik, kézen fogva és az ölemben cipelve mászkáltam velük hol a várfalak övezte, napfényben fürdő udvaron, hol a különböző helyiségek között.

Az indulásom napján édesanyám jóval engedékenyebbnek bizonyult. Szemernyi ellenvetés nélkül belement, hogy a délelőttöt Daemon társaságában, kardforgatással töltsem. Tudta, hogy legalább annyira szerettem vívni, mint sárkányon repülni, és ezzel szeretett volna a kedvemben járni. A párbajok között és alatt sokat és sok mindenről beszélgettem Daemonnal, aki megannyi jó tanáccsal látott el. Figyelmeztetett a Királyvárban rám leselkedő veszélyekre, arra az ármánykodásra, amelyre minden nap számítanom kellett, de rengeteg ellenpéldát is felsorolt.