𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

19. 𝓥onzó romlottság

Óvatoskodva, nehogy bárkiével is összeakadjon a tekintetem, körbepillantottam. Többen is hiányoztak az asztaltól, kezdve a nagyapámmal és Daemonnal, de Aegon és a Segítő sem volt jelen. Helaena kedvetlenül csipegetett az előtte lévő tányérból, Jace szinte hozzá sem nyúlt az ételéhez, Luke pedig ugyanolyan fancsali ábrázattal eszegetett, mint a nagynénje, Helaena.

Édesanyám és Alicent egy fokkal vidámabb látványt nyújtottak, mint a többiek. Miután Aemond is helyet foglalt – ráadásul közvetlenül mellettem, amitől Jace arca egészen elkomorult –, a királyné folytatta az édesanyámmal való csevelyt. Most, hogy Otto Hightower másutt kelletlenkedett és sziszegte gonosz szavait, az egyetlen dolog, ami mérgezően hatott a családtagok általános hangulatára, az Aemonddal való, rövidesen hivatalossá váló eljegyzésünk ténye volt.

Számítottam rá, hogy a jegyességünk puszta ideája kérdésekkel és kételyekkel teli idegeskedést vált ki csaknem mindenkiből a felhőtlen öröm és az izgatott várakozás helyett. Azt sem esett nehezemre kitalálni, kik lesznek azok, akik hamis mosoly és hazug kijelentések mögé bújnak, hogy palástolják a kezdeti nemtetszésüket.

Tudtuk Daemonnal, hogy a királyné és az apja vegyes érzelmekkel fogadja majd az ötletet, de ahogy arra számítottunk, miután a Segítő hamar végiggondolta a kilátásba helyezett házasságból húzható hasznát, máris megváltozott a hozzáállása – és emiatt Alicenté is, noha neki inkább az hozhatott megnyugvást, hogy látta a Segítő hamar megszilárduló magabiztosságát.

Ha az apja nyeregben érezte magát, miért ne tehette volna ő is ugyanezt? Elvégre Otto Hightower mindig hagyott magának egy kiskaput arra az esetre, ha valamilyen oknál fogva nem jönnének be a számításai. Az egyetlen, amivel ezúttal valószínűleg nem számolt, hogy mi őriztük a kiskapuja kulcsát, és eszünk ágában sem volt idő előtt szembesíteni ezzel.

Aemond megköszörülte a torkát, mire felkaptam a fejemet, és sűrű pislogások közepette felemeltem a kupámat. A hűs nedű fanyar íze ellenére remek szolgálatot tett, mert nemcsak a testemet fogva tartó forróságot csillapította, hanem segített, hogy inkább arra koncentráljak, mintsem a fejemben kavargó gondolatokra. A biztos jelenben tartott, elhessegetve a képlékeny jövőt, amiért igencsak hálás voltam, hisz nem kóvályoghattam folyvást az elkövetkező időszak szövevényes útvesztőjében.

Az éhség makacsul elkerült, mégis rávettem magam, hogy egyek egy keveset. Gyümölcsre és némi sajtra esett a választásom. Olyan könnyed párosításnak tűnt, ami nem fekszi meg a gyomromat. Ahogy szétroppantottam az első szőlőszemet, édes zamata pedig szerteszaladt a számban, az idegesség okozta hányingerem lassan csillapodni kezdett.

Igyekeztem elveszni az ízekben és az illatokban, hátha úgy elkerülhetem, hogy újfent kirekesztődjek a jelenből. Lassan rágtam, a figyelmem teljes egészében a tányéron lévő ételekre korlátozódott, mígnem a két combom közti, különös bizsergés, ami a Kistanács termében fogott el, hirtelen feltámadt hamvaiból.

Kis híján félrenyeltem az elém táruló látványtól. Ahogy a szemem sarkából lepillantottam, még a levegő is bennem rekedt. Az arcom lángba borult, mihelyst megláttam Aemond bal kezét, amely a hozzá közelebb lévő combomra tévedt. Hosszú, vékony ujjait begörbítette, az ujjbegyei a ruhám vékony anyagával együtt a húsomba mélyedtek.

Kihasználva Luke és Jace időközben kialakult beszélgetését, az anyáink közti zavartalan párbeszédet és Helaena magába zárkózását, egy egészen picit közelebb hajolt hozzám. Nem nézett rám, sőt a szabad kezével úgy emelte a szájához az újabb és újabb adag ételt, mintha mi sem történt volna. Látszólag zavartalanul reggelizett, majd egyszer csak megszólalt két falat között: