Örök kötelékek

2. R É S Z

Connor

Majdnem nem is láttam őt.

Öt sorral arrébb ült tőlem, és majdnem nem vettem észre.

Amikor beléptem, annyira megzavart a késésem, hogy gyorsan végigpásztáztam a termet, mielőtt leültem volna. Csak amikor felálltam, hogy Cartwright mellé álljak, hallottam meg egy zajt, és néztem felé.

A lány, aki a holmijai között kutatott, olyan ismerősnek tűnt számomra. Mint egy szó, ami a nyelved hegyén van. Amikor felült, olyan röviden elkapta a tekintetem, mielőtt elfordult volna. Már éppen én is el akartam fordulni, amikor megpillantottam a tetoválást a belső csuklóján.

Egy korona volt. Alatta egy hercegnő felirattal.

Ha nem lett volna felhajtva az ujja, nem néztem volna rá másodszor is. Megint elvesztettem volna őt, anélkül, hogy észrevettem volna. A tetoválás miatt kicsit közelebbről is megnéztem.

A haja sötétebb volt, és rájöttem, hogy ez volt az a vonás, ami először elbizonytalanított. Régebben világosbarna volt a haja. Most sötét volt, elszórtan fekete árnyalatokkal. Az ajkai teltebbek voltak. Olyan plüss vonallá nyúltak, hogy beleharaptam az ajkamba. A szemei aggasztottak. Katherine volt a mi napunk, és a szemében mindig ott volt a kíváncsiság és az öröm szikrája. Én sehol sem találtam ezt a szikrát, és éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul a zsebemben.

Ő volt az. Katherine, Kat, Hercegnő. A mi Hercegnőnk.

Az emlékek, amikor utoljára láttam őt, megrohantak, és szinte meg sem hallottam, hogy Cartwright megkért, hogy mondjak néhány szót, mielőtt leültem. Arra sem emlékszem, hogy mit mondtam. Csak rá tudtam gondolni. Hogy olyan közel ülök, de mégis olyan távol érzem magam tőle.

Amikor Cartwright végül elbocsátotta az osztályt, azonnal felálltam, hogy odamenjek hozzá. A mellette ülő sráccal beszélgetett, és az a mosoly, amit a fiúnak adott, olyan volt, mint egy pofon az arcon. Majdnem három év óta először láthattam mosolyogni, és nem nekem szólt.

Mindketten az ajtó felé indultak, amikor a nevét kiáltottam. A nevet, amivel csak mi hívtuk őt. Hercegnő. Láttam, hogy meghallotta, mert a vállai kissé megmerevedtek, és a léptei megtorpantak. De ő továbbment. Mintha nem hallott volna engem.

Amikor újra megpróbáltam, remélve, hogy Katherine majd felkelti a figyelmét, végül megállt, amikor utolértem. A fiú, akivel együtt volt, mellé lépett, és úgy nézett rám, mintha behatolnék a területére. A féltékenység, amit abban a pillanatban éreztem, azzal fenyegetett, hogy kitör.

- Bocs, haver, ő Kaitlynn. Azt hiszem, rossz lányt fogtál ki. - A hangja olyan volt számomra, mint szög a krétatáblán. Amikor végre találkozott a tekintetemmel, tudtam, hogy emlékszik rám. Láttam rajta, de ő mégis csak megvonta a vállát, és elsétált.

Miért hívja magát Kaitlynnek? Miért nem vesz rólam tudomást?

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt. Katherine sosem felejtene el minket, és a tetoválásából ítélve még mindig jelentettünk neki valamit. Valami maradandót.

Kimentem utánuk, és néztem, ahogy elsétálnak a járdán. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne menjek utána.

Nem veszíthettem el újra. Egyikünk sem.

Elővettem a telefonomat, hogy üzenetet küldjek a csoportos chatbe, amelyet Jake indított két évvel ezelőtt, amikor újra egymásra találtunk.

Connor: Itt van. Katherine itt van Franciaországban.

Elküldtem az üzenetet, és vártam a válaszukat. Tudtam, hogy Rhys-nak ma is órája van, így feltételeztem, hogy ő fog elsőként válaszolni. Meglepő módon egy percen belül három választ kaptam.

Rhys: Ez valami vicc?

Jake: Hol van?

Lucas: Ha ez egy újabb téves riasztás, megöllek.

Amióta négyen újra együtt vagyunk a baleset után, küldetésünkké tettük, hogy megtaláljuk Katherine-át. Nélküle nem lennénk önmagunk. Háromszor is volt már, amikor azt hittük, hogy megtaláltuk. Csak kiderült, hogy olyan lányok voltak, akik messziről hasonlítottak rá.

Connor: Ez nem vicc, nem téves riasztás. Az órán volt, ahol én vagyok a tanársegéde. Majdnem nem ismertem fel, de van egy tetoválás a csuklóján. Egy korona alatta a hercegnő felirattal.

A válaszok ezúttal lassabban érkeztek. Gondolom, mindannyian próbálták feldolgozni, amit az imént mondtam nekik.

Jake: Ő az. Biztosan ő az.

Lucas: Hol van?

Rhys: Nem tudom elhinni, hogy ennyi idő után itt van.

Gyakorlatilag éreztem az érzelmeiket a telefonom szavain keresztül. Katherine volt és maradt a mi mindenünk. Ő tett minket családdá csak már nem voltunk egésszek. Ha belegondolok, hogy mi négyen már majdnem lemondtunk arról, hogy valaha is viszontláthassuk, megfájdul a szívem mert tudjuk hogy nem az ő hibája volt de dühösek voltunk és nem gondolkoztunk.

Connor: Egy sráccal hagyta el az osztályt. Úgy nézett ki, mintha megakartam volna ütni, amikor megpróbáltam beszélni vele. Valami nem stimmel. Kaitlynnek hívja magát, és bár hallotta, hogy Hercegnőnek és Katherine-nak szólítom, nem volt hajlandó válaszolni. Úgy éreztem, mintha azt akarta volna, hogy elbizonytalodjak.

Jake: Mindenki vissza a padlásra. A nap hátralévő részére lemondom a megbeszéléseimet, hogy kitaláljuk, mit tegyünk. Nem engedhetjük el újra.

Rhys: El kell mennem az utolsó órámra, különben félévre kirúghatnak, aztán a kórházba mert már 2 hete nem látogattam meg. Csak szóljatok, ha odaértem, én pedig figyelni fogom őt az egyetemen.

A srácok különböző megerősítéseket küldtek, és megegyeztek, hogy minél hamarabb találkozunk a közös padlásunkon. Bár mindannyian megváltoztunk a külön töltött évek alatt, még mindig olyan kapcsolat fűzött minket egymáshoz, ami soha nem szakadt meg.

Csak remélem, hogy Hercegnő is érzi még ezt a kapcsolatot.