Örök kötelékek

1. R É S Z

Franciaország - Paris
3 évvel később

Katherine

Kiléptem a lakásomból, és megpróbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy a vállam fölött átnézzek. A kora reggeli szeptemberi levegő hűvös volt, de meleg napot ígért. A kulcsomat a hátizsákom rejtett zsebébe dugtam, és elindultam a metróállomás felé. A legtöbb ember utálta, hogy a metró mennyire zsúfolt. Én élveztem. A tömegben elveszni a biztonság és a kétértelműség érzését adta nekem. Senki sem nézett rám, mert túl sokan voltak ahhoz, hogy észrevegyenek.

Kiléptem az állomásról, és körülnéztem a környezetemben. Franciaország. Egy hely, amelyet 67 millió ember nevez otthonának, és most én is közéjük tartozom. Ahogy elhaladtam a bodegák, kávézók és éttermek mellett, a helyzetem valósága kezdett belém nyilallni. 18 év óta először vagyok egyedül, és közel három év óta először vagyok szabad. Nincs többé alvás egy hideg pince padlóján, nincs többé ököl és kés. Nincs több kínzás és nincs több fájdalom. Észreveszem, hogy az emberek arca, akik mellett elhaladok, egyre homályosabb, és gyorsan pislogok, hogy megállítsam a könnyeket, amelyek azzal fenyegetnek, hogy kicsordulnak.

Már nem azon a helyen vannak, hanem a börtönben. Most már te irányítod az életed.

Ezeket a szavakat ismételgetem magamban, miközben megacélozom magam az előttem álló napra. Ez az első napom Franciaországban, és a bőröm szinte vibrál a lehetőségektől. Mindig is Franciaországban akartam élni és itt tanulni ahogy ők is tervezték.

Bárcsak velük együtt csinálhatnám ezt.

A gondolat bekúszik a fejembe, mielőtt meg tudnám állítani, és érzem, hogy a szívem egy kicsit megreped. Bármennyire is próbálom elfelejteni őket, nem tudom. Még ha valószínűleg el is felejtettek, vagy engem hibáztatnak a történtekért, tudom, hogy mindig magamban fogom őket hordozni. Amikor elvittek, az életem maga volt a pokol. Néha az egyetlen dolog, ami életben tartott, a velük közös emlékek voltak. Ezért tetováltattam a belső csuklómra egy tiarát alatta a hercegnő felirattal. Soha nem tudtam, miért hívtak így se sejtettem a szeretetük emléke volt a hajtóerő, amiért ezt a képet tartósan a testemre varratom. Ez volt az egyik első dolog, amit csináltam, miután néhány hete végre berendezkedtem a stúdiólakásomban.

Végre bejutottam az egyetemre, és szemügyre vettem a környezetemet. A gyönyörű épületek és a tájkép tárt karokkal fogadott, és olyasvalami ígéretével, amiről azt hittem, hogy soha nem kapom meg: egy jövő.

A nap első órája a Kreatív írás 101 volt Dr. Cartwright tanárnővel. Amikor végre megtaláltam az épületet, ahol az osztályterem volt, vettem egy mély lélegzetet, mielőtt beléptem. Készen álltam erre. Készen álltam arra, hogy a múltat a múltban hagyjam, és megpróbáljak valami jót alkotni magamnak. Beléptem, és megkerestem az osztálytermemet. Az első emeleten volt, így csak a sarkon kellett sétálnom. Amikor beléptem a nagy előadóterembe, tudtam, hogy korábban kellett volna ideérnem. Sok hely már megtelt, és csak az első négy sorban maradtak helyek. Túl sokáig állhattam a terem elején, mert valaki megköszörülte a torkát előttem, hogy felhívja a figyelmemet.

- Megengedem, hogy leülj mellém, ha megmondod a neved, és megígéred, hogy megosztod velem a jegyzeteidet, amikor elkerülhetetlenül nem jelenek meg néhány órán egy hatalmas másnaposság miatt. - Egy fiú ült a harmadik sor szélén, elővett füzetével és játékos mosollyal az arcán.

Elnevettem magam, és odasétáltam.

- Persze, de csak akkor, ha megígéred, hogy te is ezt teszed. Mínusz a másnaposság, ez az óra hétfőn van - viccelődtem. Becsúsztam a mellette lévő székbe, és elkezdtem elővenni a füzetemet és a tanmenetet. Már előző este kinyomtattam, hogy felkészült legyek.