𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

17. 𝓕eltételek és következmények

A Segítő még attól sem riadt vissza, hogy kikérje a király véleményét, alattomosan hozzátéve, hogy ha a Vörös Erődben maradnék, végre a nagyapa is több alkalommal élvezhetné szeretett unokája társaságát. Viserys sűrűn bólogatott, észre sem véve, hogy Ser Otto csak felhasználta őt annak érdekében, hogy rajta keresztül érvényre juttathassa a saját és a királyné akaratát. Nyilvánvaló volt, hogy csak azért ragaszkodtak a Királyvárban maradásomhoz, mert mindketten rajtam akarták tartani a szemüket, de mindünk részéről butaság lett volna nyíltan a fejükhöz vágni, mennyire átlátszóak a szándékaik.

Annyit ugyan a király is megjegyzett, hogy nem szívesen szakítaná el Rhaenyrát az egyik gyermekétől, de logikusabbnak vélte a Segítő javaslatát, mint édesanyámét – ezért hiába is folytatta volna a próbálkozást, a dolog eldöntetett, a reggeli diskurzus pedig véget ért. Nem sokkal később nagyapa szólt a Királyi Testőrség parancsnokának, hogy gondoskodjon a hálószobájába való visszaszállításáról.

Ser Harrold nyomban intézkedni kezdett, és miután elhagyta a termet, mindannyian mozgolódni kezdtünk, felkészülve a távozásra. A széklábak megnyikordultak a kőpadlón, a helyiséget ruhasusogás hangja töltötte meg. Mindenki hallgatott, még a Segítő részéről is csupán egy torokköszörülésre tellett.

Mire újból kinyílt az ajtó, és a katonák bemasíroztak rajta, Aegon türelme végképp elfogyott. Olyan hévvel pattant fel ültéből, hogy a széke hátrabillent, majd hangos koppanással földet ért. Először összerezzentem a váratlan zajtól, aztán a többiekkel együtt Aegonra pillantottam. Riadtan konstatáltam, milyen megállíthatatlanul tört előre, figyelemre sem méltatva, hogy Viserys és Alicent is a nevén szólította.

Aegon megkerülte az asztalt, a szeme vadul csillogott az elfojtott dühtől. Egyenesen felém tartott, de nem cövekelt le előttem. Direkt közel jött hozzám, hogy a vállát durván nekiüthesse az enyémnek, és ahogy elsietett mellettem, a szeme sarkából engem fürkészett. Nyeltem egyet, legyűrve a szisszenő hangot, ami a hirtelen fájdalomtól feltörni készült belőlem.

Tétlenül ácsorogtam, válasz nélkül hagyva Aegon ellenségeskedő húzását, azonban akadt valaki, aki nem kívánt ennyire elnéző lenni. Daemon, aki mindaddig meg sem mozdult, hamar ellökte magát a tartóoszloptól, aminek addig támaszkodott, és útját állta az unokaöccsének. A teremben lévők közt szunnyadó feszültség hirtelen felerősödött, miközben az összes szempár rájuk szegeződött.

– Vége ennek a remek tanácskozásnak. Vagy talán nem figyeltél, bácsikám? – morogta Aegon, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.

Daemon felszegte az állát, a szája félreismerhetetlen mosolyra húzódott. Pont úgy nézett, ahogy a vacsora estéjén kitörő verekedés után Aemondra, illetve akkor este, amikor Aegon bortól megrészegülve erőszakoskodni kezdett velem.

A nevelőatyámat csupán egy hajszál választotta el attól, hogy tettekbe fordítsa a gondolatait, és alaposan ellássa Aegon baját. Gond nélkül megtette volna, mit sem törődve azzal, hány szemtanúja lenne a brutalitásának, de még azelőtt rám siklott a tekintete, mielőtt teljesen megszűnt volna számára a külvilág, az önkontroll pedig idegen fogalommá vált volna.

Összevont szemöldökkel, némán könyörögtem neki, és Daemon megértette az arcomra kiülő, szavak nélküli kívánságot. A testtartása alig észrevehetően megváltozott; már nem ugrásra készen várta, hogy az unokaöccse újabb baklövést kövessen el. Ugyanakkor tapodtat sem mozdult, valószínűleg nem akarta megadni Aegonnak azt a diadalt, hogy beletörődően félreáll az útjából. Ezt Aegon is felismerte, és bár nem tetszett neki, végül oldalra lépett, hogy kikerülhesse a nagybátyját. Nem fordult vissza, nem mondott semmi egyebet, egyszerűen csak elhagyta a helyiséget.