~A korona viharja~

~19~

- Gondolhattam volna.

- Esetleg felmenjek, utána nézzek?- indult meg Rosie, de Tina utána szólt.

- Felesleges, már így is három perc múlva hét óra lesz. Nem várhatunk rá, nélküle kell elkezdenünk.

Mindahányan voltunk, nem díjaztuk az ötletet, mivel úgy lenne illendő, hogy Evangelinaval együtt köszöntjük a vendégeket. De mivel sehol sincsen ez a makacs lány, kénytelenek vagyunk neki látni a dolgoknak.

Én elfoglaltam a helyemet, ahol majd az érkező vendégeket fogom várni és kíváncsian figyeltem az ajtót, reménykedve abban, hátha Evangelina egyszer csak betoppann.

De az óra hetet ütött, Evangelina pedig nem jött.

Idegesen rágva szájam szélét kulcsoltam össze elől kezeimet és figyeltem, ahogy az ajtó egyszer csak kitárul előttem. Mily meglepő módon az első érkezők a Spanyol család volt, Druso Herceg és az édesanyja.

- Lawrence Herceg- fogott velem kezett Druso, mire én azt viszonoztam neki.

- Örülünk, hogy végül is eltudtak jönni- csókoltam kezet a királynőnek, aki szemével valaki után leselkedett.

- Evangelina Hercegnő?- kérdezte a nő kíváncsian.

- Ramoz Hercegnő sajnálatos módon késni fog, de ígérem a mai estén ő is részt fog venni.

- Ennek igazán örülök- mosolygott a királynő, majd a fiával már tovább is mentek.

Őket követően újabb vendégek jöttek és ez eddig ment így, amíg végül a terem meg nem telt emberek tömegével.

Az este jól haladt. A királyok, követek, hercegnők, minden féle politikusok jó kedvűen beszélgettek egymással és élvezték a táncot, vagy csak magát az ételt.

- Felségedből nem is néztem volna ki, hogy ennyire ért a festészethez.

Melici jó kedvűen cseverészett velem, miközben kezében egy igen fura zöld színű italt tartott.

Egész este azon voltam, hogy ezt a lányt elkerülhessem. De akár hányszor tettem ezt meg, Tina annyiszor nézett rám dühös tekintettel. Ugyan is Melici, Lord Ambrerd lánya, a parlament vezetőjének egyszem gyereke. Így természetes, hogy a jövendőbeli királynak jó kapcsolatot kell ápolnia minden olyan emberrel, aki a politika köreibe tartozik.

- Pedig jó magam igen kedvelem a művészetet- válaszoltam, miközben tekintetemmel az ajtót figyeltem.- Szeretek festeni és rajzolni. De senkinek  sem mutatom meg a műveimet.

- Ha netán egyszer még is úgy alakulna, nekem majd megmutatná?- remegtette lassan szempilláit mosolyogva.

- Sajnálom, de ilyen sosem fog előfordulni.

- Kár pedig.

Szomorkásan nézett maga elé, majd ismét egy újabb témát hozott fel.

- Felség, ez maradjon köztünk, de a legjobb döntés volt, hogy magát választották az ország élére.

Kérdő pillantásokkal figyeltem a lányt, mire az ajtó egyszer csak ki nem tárult.

Evangelina lépett be rajta, lassú és komoly tekintettel. Fehér hajzuhataga egy laza kontyba volt tűzve, fekete ruhája pedig egy felhő ként lebegett körülötte.

Mint egy szürke eső felhő, olyan volt.

Tekintete hirtelen siklott rám és partneremre, aztán egyszer csak mintha egy apró féltékenység futott volna át arcán.